előző nap következő nap

„...visszaviszem őket földjükre... előbb azonban megfizetek nekik bűnükért és vétkükért..." Jer 16,14–21

14 De majd eljön az idő – így szól az Úr –, amikor nem azt mondják többé, hogy él az Úr, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjéről, 15 hanem azt, hogy él az Úr, aki fölhozta Izráelt észak földjéről és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta őket. Mert visszaviszem őket földjükre, amelyet őseiknek adtam. 16 Íme, sok halászt hívatok – így szól az Úr –, hogy halásszák ki őket. Azután sok vadászt hívatok, hogy hajtsák össze őket minden hegyről, minden halomról és sziklahasadékból. 17 Bizony, szemmel tartom minden útjukat. Nem rejtőzhetnek el előlem, és bűnük nem maradhat rejtve szemem előtt. 18 Előbb azonban kétszeresen megfizetek nekik bűnükért és vétkükért, mert meggyalázták országomat holt bálványaikkal, és megtöltötték örökségemet utálatos szokásaikkal. 19 Ó, Uram, én erőm és mentsváram, menedékem a nyomorúság idején! Hozzád jönnek majd a nemzetek a föld legszéléről is, és ezt mondják: Bizony, hamis isteneik voltak elődeinknek, hiábavalók, egyik sem ér semmit! 20 Hiszen nem istenek azok, akiket istenként készít magának az ember! 21 Ezért most megmutatom, ezúttal megmutatom nekik kezemnek hatalmát, és megtudják, hogy Úr az én nevem!

„...visszaviszem őket földjükre... Előbb azonban megfizetek nekik bűnükért és vétkükért..." (15.18). Hogyan lehet Isten egyszerre szabadító, életet ígérő, feltétel nélküli szerető Atya, és térdre kényszerítő, bűnbánatra hívó, vétkeket számon kérő Úr? Aki ennek a titkát felfogja, átérzi és a mindennapokban tapasztalja, boldog hívő életet élhet. Nem lehet megbánni egy olyan bűnt, amelynek nem érezzük a súlyát és amit nem veszünk komolyan. Viszont a bűneinkről csak akkor tudunk igazán Istennel beszélni, ha úgy ismerjük őt, mint szerető Atyát. Bűnbánatunk egy állomás az Istennel való szeretetkapcsolatunk helyreállításban és elmélyítésében.

RÉ 255, MRÉ 362

„…megszálljanak és élelmet szerezzenek…” (Lukács 9,12-17) Lukács 9,12-17

(12) „…megszálljanak és élelmet szerezzenek…” (Lukács 9,12-17) Jézus Krisztus követése során is felmerül a kérdés, lakni kell, enni kell, valahogy lenni kell. A tanítványok korrekten fogalmazzák meg az ember mindenkori kérdését, amelyek ebben a világban kikerülhetetlenek (12), hívő emberként is kikerülhetetlenek. Beszédes az is, ahogy a tanítványok nem adják fel, hogy Jézus Krisztust meggyőzzék: Uram, mit tehetünk mi, nincs nálunk csak öt kenyér és két hal, pénzünk sincs, miből szerezzünk ennyi embernek élelmet (13). Most ne a hagyományos módon értelmezzük ezt az Igét, hanem bizony valljuk meg, hogy ez a kőkemény valóság, a nap hanyatlik, szállás kell, élelem kell, meg kell szerezni a mindennapit; mi pedig nem tudunk csodát tenni. A tanítványok saját nyomorúságuk, földhöz ragadtságuk tényét közlik az Úrral. A csodához Ő kell, de ahhoz is Ő kell, hogy mindennapi munkánkat, harcainkat megáldja.*



Mi legfeljebb annyit tehetünk, hogy a szüntelen gürcölés mellett, szavának engedve leülünk, és könyörgünk az áldásért: legyen az hajlék, étel, ital, kevés, vagy sok. Őnélküle hajléktalanok, és éhesek vagyunk; mindenben Őrá szorulunk, az áldását csak Ő adhatja. Nekünk nincs, Őneki van! Mi az áldás, az a mennyei több, amivel nemcsak a puszta javak adatnak meg, persze azok is az áldás nélkülözhetetlen elemei, de ezeket kíséri a „több”: amikor úgy lakunk, hogy otthon vagyunk, amikor úgy eszünk, hogy jóllakunk, amikor tudunk szűkölködni és bővelkedni is (Filippi 4,12).