előző nap
következő nap

„...szerintetek ez semmit sem ér...?" Hag 2,1–9

1 A hetedik hónap huszonegyedik napján így szólt az Úr igéje Haggeus próféta által: 2 Beszélj Zerubbábellel, Sealtíél fiával, Júda helytartójával és Jósua főpappal, Jócádák fiával meg a megmaradt néppel, és kérdezd meg tőlük: 3 Van-e köztetek olyan, aki még látta ezt a templomot régi dicsőségében? És milyennek látjátok most? Ugye, szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest? 4 Azért most légy bátor, Zerubbábel! – így szól az Úr. Légy bátor te is, Jósua főpap, Jócádák fia, és legyen bátor az ország egész népe – így szól az Úr –, és dolgozzatok, mert én veletek vagyok! – így szól a Seregek Ura. 5 Mert ígéretet tettem nektek, amikor kijöttetek Egyiptomból, és lelkem köztetek marad! Ne féljetek! 6 Így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. 7 Megrendítek minden népet, és elhozzák kincseiket a népek, ezt a házat pedig megtöltöm dicsőséggel – mondja a Seregek Ura. 8 Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura. 9 Nagyobb lesz ennek a későbbi templomnak a dicsősége, mint amilyen a korábbié volt – mondja a Seregek Ura –, és ezen a helyen békességet adok! – így szól a Seregek Ura.

„...szerintetek ez semmit sem ér...?" (3). Keserűség tölti el a lelkünket, ha összehasonlítjuk az elképzelt régi dicsőséggel a magunk nyomorúságos állapotát. Egyébként is hajlamosak vagyunk kicsinynek és dísztelennek látni a magunkét, amikor azt másoké mellé állítjuk. A próféta arra tanítja népét, hogy Isten jelenléte minden földi kincsnél és dísznél értékesebb és ígéretesebb: „Enyém az ezüst, enyém az arany..." (8).

RÉ 326, MRÉ 194

„…elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lukács 24,13-35) Lukács 24,13-35

(27) „…elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.”(Lukács 24,13-35) Sokan élnek szomorúan közöttünk. Ezeknek a szomorúságoknak sokféle fajtája és fokozata létezik, de a gyökere ugyanaz: halálos magány. Ezek ketten, Emmausból való tanítványok is szomorúak, mert a szóban, tettben hatalmas próféta, akiben reménykedtek, meghalt; ugyan azt beszélik, hogy feltámadt (19-24). A feltámadott Jézus Krisztus rámutat minden „szomorúságunk” okára, nevezetesen arra, hogy milyen rest a szívünk, hogy elhiggyük Isten hatalmas ígéreteit, amit kijelentett nekünk, és amelyek beteljesedtek Őbenne (25). Segíteni akar rajtunk, ezért sorjában elmagyarázza nekünk az Írásokat, hogy a Szentírásban felismerjük Őt (27). Mindezt baráti beszélgetésben teszi. Ettől kezdve minden írásmagyarázat, igehirdetés, keresztyén bizonyságtétel meghatározója ez a történet: baráti beszélgetésben, a feltámadott Jézus Krisztusra mutatva szólni az Írásokban rejlő evangéliumról, miközben valójában a feltámadott Úr szól általunk, hogy megnyíljon a szemünk, szomorúságunk elmúljon (Róma 15,4), és Istent dicsérve, életünk értelmére, szolgálatunkra találjunk (31-35).*

 

* Az emmausi két tanítvány már nemcsak híradást kapott a feltámadott Jézus Krisztusról, hanem maga a feltámadott Úr csatlakozott hozzájuk (15). Velünk vándorol a mi Urunk (Máté 1,23). Ez akkor is tény, ha ezek a tanítványok egy ideig ezt még nem látják meg, nem ismerik fel (16). Ám ma is szól az Ige (27), megtörik a kenyeret (30), és vannak hiteles keresztyének; tehát van még remény. Maradj velünk, Urunk, sőt, ha valamilyen formában már „beesteledett” nekünk (28-29), akkor is légy a világosságunk!