„...meg ne haljon" Jn 6,41–51
„...meg ne haljon" (50). Jézus Krisztus azért jött, hogy legyőzze a halált, nekünk örök életet ajándékozzon, és az örök élet javaival gazdagítsa ezt a földi életet is. Jézus Krisztus ilyen értelemben az élet kenyere: ha valaki hisz őbenne, azaz eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog (51).
RÉ 439, MRÉ 259
„A különc a maga kívánsága után jár…” (Példabeszédek 18) Példabeszédek 18
(1) „A különc a maga kívánsága után jár…” (Példabeszédek 18) A modern társadalom felszabadította az embert, észrevette az egyes embert. Ennek a felismerésnek sok áldása van, vitathatatlanul, hiszen az egyes ember értékei felragyoghatnak, képességei kibontakozhatnak. Ugyanakkor ennek a fordulatnak életveszélyes elemei és kárhozatos kísértései adódnak, amikor is az egyes ember már nem ismer határt, és mindent alárendel saját maga céljainak, érdekeinek. A közösség áldozatul esik az egyén törekvéseinek, és valójában mindenki háborúja folyik mindenki ellen, ahol a csoportokba tömörülés is csak egy ideig való támogatottságot jelent az egyén céljaihoz, de a cél elérése után osztódik a csapat, egészen az egyénig. Ki kell mondani, hogy a reformáció folyamatában, minden vitathatatlan felismerése ellenére, sajnos ugyanez történt az egyházban is, ahol a „csoportos” és az „egyéni” kegyesség, írásértelmezés nagy teret nyert, és mindent szétszabdalt; - szabdal máig is. Urunk, önző mindenfajta „különcségünkből” téríts meg minket, a Krisztus-test egységében.*
* El vagyunk foglalva saját vitáinkkal, miközben odakint már olyan emberek élnek, futkosnak, harcolnak, akiknek semmi tapasztalatuk nincs az egyházról, Igéről, Krisztusról, evangéliumról, templomról. A mai Ige „különcnek” nevezi ezt a magatartást, amellyel valójában mindenki a saját kívánsága után jár (1), még ha az Úr ügyét emlegeti is, és alig van, aki az Isten dicsőségét akarja szolgálni. Közöttünk is mindenki csak a saját „eszének” fitogtatását tartja fontosnak (2), a saját igazát, a saját kegyességét, a saját „pozícióját”. Ez a legbűnösebb magtartás: amikor az Isten nevét emlegetve, az Igére hivatkozva „tündöklünk”. Ne csodálkozzunk, ha alig kíváncsiak ránk, és megvetés, szégyen, gyalázat kísér bennünket, ez esetben joggal; tehát nem a Krisztus hűséges követése miatt ér el minket a gyalázat (3). Szomorodjunk meg ezen. Döbbenjünk rá, hogy micsoda kegyelem alatt vagyunk, mert mindezek ellenére megtart bennünket a mi Urunk. Adj megtérést Urunk, könyörülj rajtunk, hogy csak a Te dicsőségedre élhessünk mi, akik Téged emlegetünk!