(4) „A vagyon sok barátot szerez, a nincstelentől a barátja is elválik.” (Példabeszédek 19,1-9)* Egyszer egy hölgy említette, hogy a pénztár előtti hosszú sorban egy férfi előre akart jutni, mert nem vásárolt semmit. A hölgy ezt nem vette észre, ezért a férfi ránézett, durván rászólt: „kiengedne”, majd méltatlankodva, indulattal nyugtázta, amikor a hölgy félreállt: „köszönöm”. Ez a hölgy hozzátette: ha én egy „jó” nő lennék, akkor nem így beszélt volna velem, ebben biztos vagyok (1). Valóban, a „szépekkel”, előkelőkkel, vagyonosokkal mindig „kedvesebbek” vagyunk. Már ezt belátni, a helyzetet nem szépíteni, kegyelmi állapot. Mégis remélhetjük, amit a mai igerész kétszer is hangsúlyoz, hogy nem marad büntetlen ez a hamisság, és elpusztul, aki hazugságot beszél (5; 9). De soha ne a másikra, hanem először mindig magunkra gondoljunk ilyenkor, és arra, hogy ezt érdemelnénk mi is: büntetést, halált, kárhozatot. De a mi Istenünk könyörült rajtunk, a Jézus Krisztusban. Ez a könyörület újjászül, és valóban mássá tesz; ha nem is leszünk, e testben tökéletesek, mégis láthatóan, tetten érhetően mássá leszünk. Ennek az „új” szívnek dobogását, olyan ritkán lehet „kihallani” egyházunkban, gyülekezetinkben is, mert itt is, olyan sokszor „óemberi” módon viselkedünk.

* Az ember testi szemekkel értékel, és „óemberi” módon él, dönt, értékel, igyekszik (2), hamisságokat is felvállalva (5; 9). Ez azt jelenti, hogy oda áll, ahol pénzt, vagyont, hatalmat, előkelőséget, szépséget lát (4-9). Ezt a mai Ige minden kertelés nélkül leírja: ilyen az ember, Isten nélkül, Isten ellen zúgolódva (3): A szegényt még a testvérei, barátai is meggyűlölik (4), hiába könyörög hozzájuk irgalomért (7). Bizony, aki valamiben elszegényedett, akár saját hibájából is (3), nemcsak anyagi értelemben, azt magára hagyjuk, miközben az aktuális előkelőnek hízelgünk (6).

- Egyszer egy hölgy említette, hogy a pénztár előtti hosszú sorban egy férfi előre akart jutni, mert nem vásárolt semmit. A hölgy ezt nem vette észre, ezért a férfi ránézett, durván rászólt: „kiengedne”, majd méltatlankodva, indulattal nyugtázta, amikor a hölgy félreállt: „köszönöm”. Ez a hölgy hozzátette: ha én egy „jó” nő lennék, akkor nem így beszélt volna velem, ebben biztos vagyok (1). Valóban, a „szépekkel”, előkelőkkel mindig kedvesebbek vagyunk.

- Már ezt belátni, a helyzetet nem szépíteni, kegyelmi állapot. Valójában ennek belátása, hogy ilyenek vagyunk, én is: ez a „feddhetetlenség”. Ezzel a belátással már leszegényedünk annyira, az Úr előtt, hogy Ő kézbe veszi az életünk (Máté 5,3); sőt, ezt a belátást is Ő végzi el. Mindent az Úr cselekszik. Aki belátja, hogy milyen nyomorultak vagyunk ezen a területen, az „értelmet” szerzett, és megtalálja majd a „jót”, az Istentől való újat (8).

- Mégis remélhetjük, amit a mai igerész kétszer is hangsúlyoz, hogy nem marad büntetlen a hamis tanú, és elpusztul, aki hazugságot beszél (5; 9). De soha ne a másikra, hanem először mindig magunkra gondoljunk ilyenkor, és arra, ezt érdemelnénk mi is: büntetést, halált, kárhozatot. De a mi Istenünk könyörült rajtunk, a Jézus Krisztusban. Ez a könyörület újjászül, és valóban mássá tesz; ha nem is leszünk, e testben tökéletesek, mégis láthatóan, tetten érhetően mássá leszünk. Ennek az „új” szívnek dobogását, olyan ritkán lehet „kihallani” egyházunkban, gyülekezetinkben is, mert itt is, olyan sokszor „óemberi” módon viselkedünk.