(13) „Ezt mondja a rest:…oroszlán van a tereken!” (Példabeszédek 26,12-28) A RESTSÉGRŐL. Restek vagyunk. Mivel gyakori téma ez a Példabeszédek könyvében, ezért most merjük úgy értelmezni a restséget, hogy az is restség, ha az ember, sok teendőiben elveszik, és közömbösen ugyan teszi a dolgát, de nem tud súlyozni, és éppen ezért fontosabbak maradnak el, kevésbé fontosakért. Na, éppen itt a lényeg: mert mindenkinek a maga dolga a fontos, de akinek sok dolga van, annak súlyozni kell, hogy mit nem vállal, mit ad át, és mit hordoz. Rest az, aki ezt a döntést elmulasztja, és így a rábízottakból igen fontos dolgok maradhatnak el. Találó képi világgal szemlélteti az Ige a kérdést. Valóban nagyon nehéz abban dönteni, hogy mi számít és mi nem, mi az én dolgom és mi nem; ám mégsem lehet „oroszlánra” hivatkozni, „jaj, annyi dolgom, bajom van”, és emiatt késleltetni döntéseket, és „félig nyitva” hagyni ajtókat, amelyeket csapkod a szél. A valóságban mindig nyitni és zárni kell. Ítéletesen rest, aki nem így tesz (13-16).*

* - 1. (A nyomtatott anyagban olvasható)

- 2. Sokszor avatkozunk olyanok ügyekbe, amihez semmi közünk. Az Ige azt tanácsolja, hogy a magunk háza táját tartsuk rendbe. Isten mindent lát, Ő majd intézkedik a többi ügyben. Egyébként úgy járunk, mintha kóbor kutyát akartunk volna kíváncsi jóindulattal megsimogatni, az pedig megmart bennünket (17). A másik ügyébe való beleavatkozás ugyanis valójában soha nem jóindulatú; minimum kíváncsiság vagy „tréfa” lapul mögötte, viszont annyi nyomorúság jár nyomában, amiről a következő versek beszélnek: becsapás, rágalmazás, halálos nyilak lövöldözése egymás felé; a megsimogatott kóbor kutya ugyanis nem ereszt (17).

- 3. A tréfával vigyázzunk, mert amin mások nevetnek, az ugyanakkor halálos nyílvessző lehet valaki szívében. Minden szavunk embereket érint, ezért tréfálkozva végképp ne avatkozzunk a másik ügyeibe; főként, ha arról van szó, hogy amit mondunk, azt mi nem komolyan, hanem csak úgy mondjuk (ez is tréfa), vagyis nem gondoljuk azt komolyan, miközben a másikban ez elindíthat valamit. Ebben az esetben az történik, de gyakori nyomorúság ez, amit az Ige diagnosztizál: tréfából becsaptunk valakit, aki így halálos nyilakat kapott (18-19).

- 4. A másik ügyeibe avatkozok úgy is, ha rágalmazással viszályt támasztok valahol. A nyelv bűneinek témája ez is (20-25). A rágalmazás kimenetele kettős, mert megtörténhet, hogy a rosszindulatú rágalom visszaszáll a kezdeményezőre, aki saját vermébe esik bele (27); de megtörténhet az is, hogy a rágalom tönkreteszi azt, akire irányul (28). A kettő között pedig a különbség a „kegyelem”, de ez elég. A rágalomról annyit kell tisztázni, hogy az mindig rosszindulatú, függetlenül attól, hogy van valóságalapja, vagy nincs. Hiszen a rágalmazót soha nem az igazság vágya utáni prófétai lelkület vezeti, amelyben a tévedésre, bűnre való rámutatás mellett ott a kegyelem és az új kezdet ígérete. A rágalmazó célja, valamilyen önös érdekből, a másik elveszejtése. Ez pedig kárhozatos, még akkor is, ha szavának lenne is valami valóságalapja.

- 5. Az Ige végül megállapítja, hogy van egy hely, ahol a gonoszság lelepleződik. A gyülekezetet említi ennek a helynek. Ezzel azt is mondja az Ige, hogy a gyülekezetben is lehet gonoszság, de itt, az Isten népe között, akik az Úr színe előtt állnak, lelepleződik a gonoszság, hiszen a gyülekezet nem mondhat igent a gonoszságra (26). Nagy kérdés, és ez már az egész eddigi üzenetekre vonatkozik, hogy tudunk-e Isten színe elé állni, hogy teljes gonoszságunkban lelepleződjünk, még mielőtt mi lepleznénk le másokat, és aztán meglátjuk-e azt a kegyelmet, amit Isten Krisztusban készített, hogy ezzel az irgalommal tudjunk más leleplezettel is bánni. Hát, van még miért könyörögni.