(24) „…én, az Úr teszem alacsonnyá a magas fát és magassá az alacsony fát.” (Ezékiel 17) Ebben a világban, sokféle értelemben vannak „kicsik”, „nagyobbak” és „nagyok”. Ez a kategorizálás persze a valóságban árnyalt és helyzetről helyzetre változik, de mégis így működik a világ. Nincs szánalmasabb, mint amikor valaki nem találja a helyét, és nagyobbnak akar látszani, mint ami őt megilleti. Ennél csak az szánalmasabb, amikor valaki minden ügyeskedést bevet, hogy „nagyobbra”, többre jusson; erőlködése nevetséges, és ha látszólag eredményes is lehet, az csak múló ideig tarthat. Mindenkinek az adott helyzetben teljesedhet ki az élete; ami nem azt jelenti, hogy nem lehetséges emberi korlátokat változtatni, tágítani. De csakis Isten adja a valódi kereteket, amelyeket hiába feszegetünk, és az adott kereteken belül Ő adja életünk igazi, valós, áldott lehetőségeit is, amivel kegyelmi állapot és kötelesség élni (Máté 25,14-30). „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16) A prófétai kép, a fentiek összefüggésében világos, sőt, annak magyarázatát is olvashatjuk (11-21), illetve még érthetőbbé lesz, ha a kortörténeti hátteret is ismerjük.*

* A saskeselyű Nebukadneccar Kr. e. 597-ben Jójákin királyt, a büszke Dávid dinasztia „csúcs hegyét” Babilonba vitte, a kalmárok földjére, „itt ültette el”. Helyébe nagybátyját, Cidkijját iktatta be „királynak”, aki csak olyan szőlőtőke lehetett, aki „alacsony” marad, a nagy Babilon árnyékában (1-6). A példázatban szereplő másik saskeselyű Egyiptom, akihez Cidkijjá átpártolt, de akinek segítségére hiába számított (7-10). Csak ha az Isten ültet el, akkor növekszik és gyümölcsözik az életünk, és akkor boldogok és termékenyek is vagyunk ott, ahová Ő helyezett bennünket (22-24; akkor nem ácsingózunk semmiféle „idegen nagyság” után.