előző nap
következő nap

„..szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul" Jn 16,16–23a

16 Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem. 17 A tanítványai közül némelyek ezt kérdezték egymástól: Mi az, amit mond nekünk: Egy kis idő, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem, és ez: Mert én elmegyek az Atyához? 18 Ezt kérdezgették: Mi az a kis idő, amiről szól? Nem tudjuk, mit beszél. 19 Jézus észrevette, hogy meg akarják kérdezni, és ezt mondta nekik: Arról kérdezősködtök egymás között, hogy ezt mondtam: Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem? 20 Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. 21 Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. 22 Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek: 23 és azon a napon nem kérdeztek éntőlem semmit.

„..szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul" (20). Jézus észreveszi a tanácstalan tanítványokat. Beszél velük, és elmond nekik mindent, amire szükségük van. A korábbi lelki-szellemi igény bizalommá alakul bennük. Jézusra rá lehet bízni mindent, még azt a jövőt is, amelyben lesz szomorúság. El tudják az övéi hordozni azt, mert egyszer valóban minden célhoz ér: szomorúságunk örömre fordul. Sőt akkor is lehet örülni az Úrban, ha egészen elszomorító, elkeserítő események részesei vagyunk.

RÉ 366, MRÉ 314

„…olyan támasz voltál…, mint a nád…” (Ezékiel 29) Ezékiel 29

(6) „…olyan támasz voltál…, mint a nád…” (Ezékiel 29)* Ki a támaszunk? Van-e olyan támaszunk, aki mindenkor mellettünk áll? Igen, az Úr ilyen a hívő ember számára, de van-e emberi támaszunk a bajban, aki Isten eszközeként áll mellettünk? Fontos a kérdés pontos megfogalmazása: aki Isten eszközeként áll mellettünk, de nem lesz bálvánnyá az életünkben, nem lesz istenné, vagyis rá támaszkodva, továbbra is az Úr marad az életünkben az első helyen, mint valóságos támasz, aki akkor is támasz, amikor már olyan nagy a baj, hogy a legszeretőbb, legőszintébb emberi segítség is nádszálnak bizonyul (6-7).**

 

* A prófécia idejének meghatározása mindig a déli országrész első fogságba-vitelétől, azaz Kr. e. 597-től számítandó, amikor Ezékielt is elvitték Babilóniába. Tehát a tízedik esztendő a Kr. e. 587. esztendőt jelenti (1). Ugyanígy a 17. versben olvasható huszonhetedik esztendő a Kr. e. 571. év április végére utal. Nebukadneccar 13 évig ostrom alatt tartotta Tírusz szigetét (Kr. e. 585-572 között). Elfoglalni nem tudta, de a város, úgy tűnik, mégis megadta magát neki (17-19).

** Sajnos gyakran csak nádszál támasz vagyunk a másik számára, mert kapcsolataink felszínesek, és amikor a másik ránk akar támaszkodni, az nekünk terhes, és mint a nádszál, annyit jelentünk csak a másik számára, összetörünk, elég a magunk baja, sőt, inkább felhasítjuk a másik életét, mintsem ránk támaszkodjanak.

Kevesek tudunk lenni a másik számára, többnyire önzésünk miatt.

Ugyanakkor nagy kísértés számunkra az, aki naggyá lett, szépnek és okosnak tűnik; de jó lenne a közelébe kerülni. A mai Ige arra mutat rá, hogy nincs ennél hiúbb és istentelenebb vágy, amely mindig istenpótlékot, istenhulladékot kapirgál, ennek a világnak szemétdombján ((József Attila, A kutya), és ezt pozícióban lévő emberekben találja meg. Mindez a legnagyobb önbecsapás, mert ezek az emberek, nemhogy nem jelentenek igazi támaszt, hanem hatalmuk ideig való.

Isten népe számára Egyiptom mindig kísértést jelentett, nagysága, hatalma miatt; más hatalmak ellenében hozzá menekült, nem az Úrhoz. Persze, igen nehéz kérdések ezek!

Mégis mondjuk ki, hogy Isten kegyelmi tette, ha kicsivé teszi ezeket a „hatalmakat” az életünkben, mint itt Egyiptomot (15).

Így ne jelentsen többé kísértést számunkra semmi, ezért csak az Úr legyen a támaszunk (16), aki küld nekünk szerető, segítő emberi támaszokat is, és amikor már ők sem tudnak azokká lenni, legjobb indulatukkal sem, akkor a külső körülmények nyomorúsága ellenére is megtapasztaljuk, hogy az Úr kezében vagyunk.

Ezt nemcsak Isten testi szemekkel látható népe tapasztalhatja meg, hanem mindazok, akik „belekopaszodtak” küzdelmeikbe, mégsem lett látható jutalmuk (18), de az Isten eszközeiként tették, amit tettek, még ha nem is tudtak róla, az adott pillanatban (19-20).

Eljön az idő, hogy nyíltan beszélhetünk erről (21), mert akik az Úréi, azok minden népből megtudják, hogy ki az Úr (21).