(16-20) „…tisztátalanná tették azt…gyalázatossá tették szent nevemet” (Ezékiel 36,1-21) Ez a tisztátalanság soha nem erkölcsi tisztátalanság, az „csak” következmény. Ez a tisztátalanság nem is vallási, rituális tisztátalanság. Az ember akkor lesz tisztátalan, amikor elfeledkezik az élő, teremtő Istenéről, saját életének forrásáról és beteljesítőjéről, eredetéről és céljáról, kezdetéről és végéről (16-19). Isten saját dicsőségének, szent nevének védelme miatt könyörül népén, hogy azok gyalázatos sorsa miatt az istentelenek ne gyalázzák még jobban az Ő nevét (20-21). Istent ne akarjuk emberi logikával megérteni, miszerint Isten önző módon védi a saját dicsőségét. Vegyük tudomásul, Isten dicsősége a világ tengelye, az egyetlen biztos pont.* Jézus Krisztusban ez a kegyelmes dicsőség a golgotai kereszten és a húsvéti üres sír csodájában mutatkozott meg: ítélet és kegyelem egyszerre, az ítéletben is kegyelem.**

* Micsoda kegyelem, Isten ugyanis önmaga dicsőségének védelmében valójában a világát, benne az embert is óvja, saját népére tekintettel; úgy, hogy saját népe még nem változott meg igazán.

** Megtisztulni nem erkölcsi kérdés, az csak ráadás; az igazi megtisztulás Isten ismerete, dicsőségének elismerése és szolgálata; mert egyedül ezzel szolgáljuk mi is az életet. Kálvin Genfi Egyházának Kátéja világosan fogalmaz. Mi az emberi élet fő célja? Isten megismerése. Miért mondod ezt? Mivel azért teremtett és helyezett minket a világba, hogy bennünk dicsőíttessék. Kötelességünk tehát, hogy életünket, melyet Őtőle vettünk, dicsőségére fordítsuk. Ha ez megszűnik, boldogtalanabbak vagyunk az állatoknál.