előző nap
következő nap

„...vér és víz jött ki" Jn 19,31–42

31 Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. 32 Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. 33 Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, 34 hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. 35 Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. 36 Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg." 37 Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak." 38 Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. 39 Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy száz fontnyit. 40 Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. 41 Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. 42 Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.

„...vér és víz jött ki" (34). Már az óegyház úgy értelmezte Jézus halálának anyagi bizonyítékait, a testéből kifolyó vizet és vért, mint a keresztség és az úrvacsora szimbólumait. Aki ezekben a szent jegyekben részesül, az Krisztus halálának életadó erejében és áldásában is részesül. Így lesznek gyülekezeti alkalmaink „időkapuk", amelyeken átlépve – mint János – jelen lehetünk Jézus halálánál, hogy rosszabbik felünk, az óemberünk vele együtt meghaljon, „új emberünk" pedig egyre megerősödve várja Krisztus visszajövetelét.

RÉ 343, MRÉ 225

„…elvitt engem a belső udvarba…” (Ezékiel 40,28-49) Ezékiel 40,28-49

(32) „…elvitt engem a belső udvarba…” (Ezékiel 40,28-49)* Lenyűgöz ez a pontos leírás, amely egyszerre az új templom terve, és ugyanakkor a „mennyei templom” leírása, ahová majd megérkezünk, ahol minden ékes és szép rendben lesz, az Istennel, egymással és önmagunkkal való zavartalan közösségben. Itt minden tiszta és szent; de hiszem, hétköznapi, kedvelt dolgainkat sem kell elhagynunk, hanem ott azt is megtisztulva, az Isten dicsőségére tehetjük majd. Ebben a leírásban sok az ismétlés. Ezékiel mindegyik kapunál leírja ismét ugyanazt, az építményekkel, méretekkel együtt. Nem siet, nem kapkod, itt szent dologról van szó, és mindig ugyanarról: Isten dicsőségéről és népének üdvösségéről. Tehát az igehirdetés is, amelynek megbecsülésére templomokat emelnek ma is, nem siet, nem kapkod, hanem nyugodtan, minden öncélú kreativitás nélkül ismétli ugyanazt: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. A jeruzsálemi templom, és az abban bemutatott áldozatok Jézus Krisztus megváltó szeretetének előképei. Nekünk nincs más mondanivalónk, csak ez, ismételgessük bátran, mert erre emlékezni, emlékeztetni kell, és annak ajándékaiból részesülni lehet.**

 

* Ezékiel pontosan, méreteivel együtt leírja a templom belső kapuit, és az azokhoz tartozó építményeket.  Pontosan leírja a kapuk előcsarnokait, amelyek a külső udvar felé néztek, őrszobáit, pilléreit, pálmadíszeit, a kapukra vezető nyolc lépcsőfokot, a kapukhoz tartozó kamrákat, ahol templomban és az oltárnál szolgáló papok öltöztek át, a kamrákhoz tartozó asztalokat, ahol az áldozati állatot mosták meg és darabolták fel.

** Ennek a templomnak szépsége látomás Isten népéről, amely győztes ügyet képvisel, amennyiben Jézus Krisztust képviseli: alapja, falai, kapui vannak. Megújulása abban van, hogy nemcsak leporolja az egyetlen, jól bevált régit, hanem Isten Lelke által megeleveníti azt.