előző nap
következő nap

„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat..." Jn 20,1–18

1 A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. 2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 3 Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 4 Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 5 Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. 6 Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 7 és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. 9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 10 A tanítványok ezután hazamentek. 11 Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, 12 és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. 13 Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. 14 Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. 15 Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. 16 Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. 17 Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. 18 Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.

„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat..." (18). Lukács evangélista írta, hogy ő az, „...akiből hét ördög ment ki..." (8,2). Látta Jézust, és nem ismerte fel. „Aszszony, miért sírsz?" – még erről a kérdésről sem ismerte fel a Mestert. Amikor a nevét hallotta: „Mária!" – azonnal tudta, hogy kivel találkozott. Azt is tudta, hogy a feltámadás hírét azonnal tovább kell adni. Nem tétovázott, nem tépelődött, indult, és mondta, amit a Feltámadott rábízott.

RÉ 356, MRÉ 227

„…azután bevitt a templomba…” (Ezékiel 41,1-12) Ezékiel 41,1-12

(1) „…azután bevitt a templomba…” (Ezékiel 41,1-12) Ezékiel próféta számára a templom, mint hely, Isten jelenlétének szent helye. A templom egyetlen hely. Minden élet forrásának (Zsoltárok 36,10), minden gyökerünknek, eredetünknek, kötődésünknek helye a templom. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy Isten Lélek (János 4,24), Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk (Cselekedetek 17,28), akit az egek egei sem fogadhatnak be (1Királyok 8,27; 2Kórnika 2,5), ezért Isten jelenléte nem köthető egyetlen épülethez sem. Mégis! A jeruzsálemi templom egyetlensége, páratlansága hirdeti, hogy nincsen más az Istenen kívül, egyedül Ő az Úr, és számunkra sincs más támasz, kötődés, gyökér, eredet, csakis Ő. Ezért a hívő ember számára mindig szent hely az, ahová az Isten helyezte, ahol megismerte az életet, a szeretteit, és mindenekelőtt az Urat. Gondoljunk csak bele, miért olyan hontalan, magányos, gyökértelen, ugyanakkor erőszakos a „posztmodern” ember; még a hitében és a kegyességében is az, állandóan „újít”: nincs temploma, élő Istene, otthona; ezért halálosan nyugtalan és kibírhatatlan. A feltámadott Úr életünk gyökere és gyümölcstermő ága, hogy végre „megállapodjunk”.