(2-3) „Ha a fejedelem…, az ország népe is ennek a kapunak bejáratánál imádkozzék…” (Ezékiel 46) A fogságból hazatérő nép már nem királyról beszél, hanem fejedelemről, mert egyedül Isten a nép és mindenki királya. Egy társadalom akkor tisztulhat meg igazán, ha az élő Istennel állandó kapcsolata van, ezért meglátja hibáit, töredelmesen leteszi azokat Isten kegyelméhez, hogy erőt kérjen az új élethez. Ebben az áldott folyamatban a nép mindenkori vezetőjének, a fejedelemnek, kiemelt szerepe van. Másként fogalmazom, hogy értsük: istentelen ember csak gyarló vezető lehet, sok nyomorúságot okozva népének; ami nem jelenti azt, hogy a nép bármiben is különb lenne; ha csak az Istennel való közösségben mindketten meg nem tisztulnak. Többen kétségbeesve megkerestek, mert kitartó, keserves munkájuk eredményét, a magasabb kamatozás reményében, bankba tették; és kiderült, hogy valakik becsapták őket, elherdálták a pénzüket. Amíg nem vagyunk közösségben az élő Istennel, addig valójában gazemberek vagyunk; a köznép ugyanúgy, mint a vezetők, teljesen mindegy, hogy ki kit szid. Mindenki „gazember”, kivétel nélkül. A Szentírás üzenete éppen az, hogy nem mutogathatunk a másikra. Amíg ugyanazt csinálnánk mi is, ha „fentebb” lennénk, nincs remény. Csak akkor látjuk a megoldást, ha az Úr Isten veszi kézbe az életünket.