előző nap következő nap

„Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk..." 1Thessz 4,1–8

1 Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is –, ebben jussatok még előbbre. 2 Hiszen tudjátok, milyen rendelkezéseket adtunk nektek az Úr Jézus nevében. 3 Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, 4 hogy tanuljon meg mindenki szentségben és tisztaságban élni feleségével, 5 nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent; 6 és senki ne károsítsa meg és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla. 7 Mert nem tisztátalanságra hívott el minket Isten, hanem megszentelődésre. 8 Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is rátok árasztja.

„Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk..." (1). A keresztyén élet alapérzése az Isten iránti hála és az ebből fakadó öröm. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden „rózsaszín". Helye van a kérésnek és az intésnek is. De megtanulhatjuk Páltól a helyes sorrendet: első a hála. Minden más csak ez után következik és ebből fakad.

RÉ 368, MRÉ 248

„Meddig késtek még elmenni, és birtokba venni azt a földet…” (Józsué 18) Józsué 18

(3) „Meddig késtek még elmenni, és birtokba venni azt a földet…” (Józsué 18)* Isten népe belefáradt a sok harcba, pedig még „nem végeztek”. A mai igeszakasz felveti a kérdést: mikor lehet valamibe belefáradni, és mikor van a gondosan előkészített cselekvés ideje? Önmagában mindkettő veszélyes, mert sem a belefáradást, sem az ügyes technikákkal kigondolt emberi erőlködést nem áldja meg az Isten. A hívő ember mindig cselekszik, de tudja, hogy cselekvését Isten mindent megelőző kegyelme hordozza. Ezért a hívő ember úgy cselekszik, hogy tudja, életének értékét nem cselekedeteink eredménye határozza meg. Ezért a hívő ember úgy cselekszik, hogy közben tud pihenni is; úgy cselekszik, hogy vannak harcai, de ezek a harcok mindenre és mindenkire nézve csak építőek lehetnek. A hívő ember soha nem fárad bele a cselekvésbe, de tudja, hogy élete a végső „aktív nyugalom" felé tart. A hívő ember cselekvése akkor áldott, ha őbenne maga az Úr cselekszik, saját magunk cselekvése ugyanis önző és pusztító. Arra van szükségünk, hogy Jézus Krisztus gondolkodjon, érezzen bennünk és mozgasson bennünket.

 


* Isten népének tagjai kimerültek az Ígéret földjének elfoglalásáért vívott harcokban. Hét törzsnek még mindig nem volt területe. Úgy tűnt, hogy megelégedtek azzal a nomád, céltalan élettel, ahogy a pusztában éltek. Közömbösségük bántotta Józsuét, ezért cselekvésre bátorította őket: meddig késlekedtek még birtokba venni azt a földet, amelyet nektek adott atyáitok Istene, az Úr? (3) Józsué a tettek embere volt, mégpedig a gondosan előkészített cselekvések embere. Józsué huszonegy férfit jelöltetett ki, vagyis minden terület nélküli hét törzsből hármat, és megbízta őket, hogy járják be a megmaradt területeket, készítsenek róla leírást, hogy aztán visszatérve sorsvetéssel eloszthassák közöttük a maradék területet (4-7). Józsué azzal is bátorította a népet, hogy a kijelentés sátrát az Ígéret földjének „mértani közepén" helyezte el, vagyis átvitette a sátrat Gilgálból Sílóba. Józsué ezzel is jelezte, hogy jólét és áldás csak Isten imádata és szolgálata által lehetséges, ide értve Isten népének az egységét is.