(11) „…a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól…” (Apostolok cselekedetei 2,1-13)* Aki Isten felséges dolgait érti, az érti a másik embert is, nemcsak a testvért, hanem azt is, aki egészen más, mint mi. Ez az igazi nyelvcsoda,** ami mindig a hívő ember sajátja. A világ nem ért bennünket, de mi értjük egymást, és értjük a világot is; ezért a ma emberét is meg tudjuk szólítani az evangéliummal. Isten Lelke által azok is átélik a csodát, mintha a mi nyelvünkön beszélnének, akiket erőlködve, semmiféle emberi technikával, soha nem tudnánk megszólítani, egyébként sem, az evangéliummal végképpen nem. Ez a nyelv az „Isten nyelve”, egyetemes, közösségé formál, megnyit a másik felé, de csakis Isten felséges dolgai okán, vagyis a Jézus Krisztusban. Hiábavalóságokról beszélve nincs „nyelvcsoda”, de Jézus Krisztusban, Isten Lelke által a hiábavalóság, a hétköznap is megtelik értelemmel és ünneppel; mintha édes bortól részegedtünk volna meg (13); pedig nem. Ez a józan szenvedély: „részegek” vagyunk annyiban, hogy másként látjuk a világot, üdvösséges látással.***

___

* A pünkösd egy ószövetségi ünnephez kapcsolódik, mint a húsvét a páskaünnephez, miszerint  az aratás zsengéjét vigyék az Úr elé, a páska utáni ötvenedik napra (3Mózes 23,15-21), adjanak hálát, örvendezzenek, a szent helyen egybegyűlve (5Mózes 16,9-12). Később ezen a napon emlékeztek a törvényadásra is.

** A pünkösdi nyelvcsoda más, mint a Szentlélek kegyelmi ajándékaként kapott nyelveken szólás. A pünkösdi nyelvcsoda lényege, hogy különböző anyanyelvek ellenére, úgy élték meg az elhangzottakat, mintha a saját nyelvükön szólna az üzenet; vagyis itt egy nyelven beszéltek, „mintha” egy nyelven beszéltek volna, mert értették egymást, értették Isten fenséges dolgait. A nyelveken szólás esetében, akik egyébként egy nyelven beszélnének, különböző nyelveken szólnak, „angyali nyelveken”, és ez sem belül, sem kívül nem érthető, nem is ez a cél, mert itt a szavakban megfogalmazhatatlan tör ki az emberből. Ha másokat is építeni akarunk, nemcsak saját magunkat, akkor fogadjuk meg az apostol tanácsát, miszerint jobb öt szót értelemmel, mint sokat nyelveken.

*** Nem értjük egymást. Mindenfelől érkeztek az ünnepre, akik a föld minden nemzete között éltek (5, 9-11), és annak a nemzetnek nyelvét beszélték. Nem érthették volna egymást. Pünkösdkor megtörtént az a csoda, hogy minden nyelvű ünneplő értette azt, amit a másik mond, mintha a saját, általa értett nyelven mondaná: „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (6). Ehhez azonban sokfelől együtt kellett lenniük (1), és részesülniük kellett Isten Lelkének érintésében, amelynek látható kifejezője itt a szél és a tűz (2-3). Isten Lelke elvégzi, először is azt; hogy értsük Isten felséges dolgait, amelyeket Jézus Krisztusban elvégzett (11), vagyis megnyitja a szívünket az evangélium előtt, mégpedig úgy, hogy közben újjászületünk, megtisztulunk, mint ahogy a jó szél elfújja a szemetet. Isten Lelke elfújja minden bajunkat és szentlelkes szenvedéllyel, tűzzel ajándékoz meg. Ez a tűz a Jézus Krisztus ügye iránti tűz, ami mindig a másik ember építő szeretetében megmutatkozó tűz, mert ez a tűz nem elemészt, de megemészti a „szemetet”, világít, és szent, józan buzgósággal ajándékoz meg.