előző nap
következő nap

„...mégiscsak a te néped!” 2Móz 33

1 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Eredj, indulj tovább a néppel, amelyet kihoztál Egyiptomból arra a földre, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy az ő utódainak adom. 2 Angyalt küldök előtted, és kiűzöm a kánaániakat, az emóriakat, a hettitákat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat. 3 Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled, mert keménynyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton. 4 Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett, és senki sem rakta magára ékszereit. 5 Mert az Úr ezt mondta Mózesnek: Mondd meg Izráel fiainak, hogy mivel keménynyakú nép, megsemmisíteném, ha velük mennék csak egy pillanatig is. Azért rakják le magukról ékszereiket, és majd meglátom, hogy mit tegyek velük. 6 Ezért nem hordanak ékszert Izráel fiai a Hóreb-hegytől fogva. 7 Mózes pedig fogta a sátrat, és a táboron kívül állította fel, messze a tábortól, és a kijelentés sátrának nevezte el. És mindenkinek, aki az Urat kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a táboron kívülre. 8 Valahányszor kiment Mózes a sátorhoz, az egész nép fölkelt, mindenki odaállt sátra bejáratához, és követte szemével Mózest, amíg be nem ment a sátorba. 9 Valahányszor bement Mózes a sátorba, leereszkedett egy felhőoszlop, és megállt a sátor bejáratánál: így beszélt Mózessel az Úr. 10 Amikor az egész nép látta, hogy ott áll a felhőoszlop a sátor bejáratánál, az egész nép fölkelt, és mindenki leborult sátra bejáratánál. 11 Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból. 12 Majd ezt mondta Mózes az Úrnak: Nézd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és elnyerted jóindulatomat. 13 Ha valóban elnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hogy megismerjelek téged, és hogy elnyerjem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! 14 Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? 15 Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! 16 Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén. 17 Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged. 18 Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! 19 Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. 20 Arcomat azonban nem láthatod – mondta –, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. 21 Majd ezt mondta az Úr: Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára! 22 És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak a kezemmel, amíg el nem vonulok. 23 Azután elveszem a kezemet, és megláthatsz hátulról. Az arcomat azonban senki sem láthatja.

Mózes és Isten „alkujának" tétje, hogy Isten kísérje-e a népet vagy sem. Isten úgy nyilatkozik, hogy nem akar ezzel a hűtlen néppel együtt haladni. Mózes pedig pontosan felméri, hogy Isten nélkül elindulni lehetetlen vállalkozás. Ezért mondja ezt az első pillanatra furcsa érvet, hogy „...mégiscsak a te néped!" (13). Minden viszontagságon, csalódáson és küzdelmen keresztül gyakran ugyanezt érezheti az ember: mégiscsak Isten népéhez tartozik. Ha gyakran ilyen állapotban is látjuk Isten nyáját, azért ragaszkodjunk hozzá!

RÉ 136 MRÉ 136

„…érvénytelenné teszitek az Isten beszédét hagyományaitokkal…” (Márk 7,1-13) Márk 7,1-13

(13) „…érvénytelenné teszitek az Isten beszédét hagyományaitokkal…” (Márk 7,1-13) JÉZUS KRISZTUS ÁLTAL FONTOSSÁ LESZ AZ EMBER. A mai napig életfontosságú kérdés, hogy saját hagyományaink, akár vallásos hagyományaink a fontosabbak; vagy maga az ember, függetlenül attól, hogy kicsoda ő, mit gondol, mit hisz. Isten erre a kérdésre egyértelművé tette a választ azzal, hogy Jézus Krisztusban emberré lett, eljött közénk, ezzel megmutatta: annyira szereti az embert, hogy testté lett az emberért, és újjászül bennünket.* A hagyományok persze fontosak, áldássá is lehetnek, egy "csoport" önazonosságát hirdethetik; de soha nem emelkedhetnek az ember tisztelete fölé, el egészen odáig, hogy az eltérő hagyományok, az eltérő vallási rendszerek miatt kezet emelhessünk a másikra. Sajnos mégis folyamatosan ez történik valahol a világban. Pedig Jézus Krisztus kijelentése egyértelmű:** nincs olyan emberi, vallási hagyomány, amely a másik ember megsegítését felülírhatná (9-13). A mindennapokban nagyon nehéz kérdés ez, de tegyük hozzá, hogy Isten nem a világ összes emberét kéri rajtunk számon, hanem azokat, akiket közvetlenül ránk bízott. /Jézus tanítása a tisztaságról/

___

* Jézus Krisztusban újjászületünk, az Isten eredeti gondolata szerinti emberré; és így újra valósággal szerethetnénk egymást, túl minden hagyományon. Na, ez így szép, de nincs ennél problémásabb gondolat. Talán éppen ez a bűnrontotta világ „hasadtságának” legnyilvánvalóbb bizonyítéka.

** Jézus Krisztus nem a kultikus kézmosással kapcsolatos tisztálkodási zsidó hagyománnyal száll szembe (1-5), hanem az egész hagyományt megkérdőjelezi, és mint emberi hagyományt értékelve, szembeállítja Isten parancsolatával (6-8). A hagyományhoz való ragaszkodás veszélyes voltát egy konkrét példán keresztül illusztrálja, miszerint valaki azért nem segített saját szülein, mert Istennek szánt áldozati ajándéknak tartja azt, amivel szüleit megsegíthetné (9-13).