„Tóvá lesz a délibáb..." Ézs 35
„Tóvá lesz a délibáb..." (7). Isten igéje, ha megfedd is, féltő szeretettel teszi ezt. Isten igéje mindig az életet hordozza. Isten Igéje maga a feltámadott Jézus Krisztus. Ezért aki Isten igéjére figyel, az örül (1), élete kivirul (2), az ilyen ember megerősödik (4), és erősít másokat (3). Aki Isten igéjére hagyatkozik, annak életében valósággá lesznek Isten ígéretei (5–10), mert Isten szava nem délibáb, nem tünemény, hanem konkrét megoldás, amely úgy oltja a szomjat, mint a tiszta víz (7).
RÉ 126 MRÉ 126
„…hanem, hogy betöltsem…” (Máté 5,17-26) Máté 5,17-26
(17) „…hanem, hogy betöltsem…” (Máté 5,17-26) Isten akarata ebben a világban Isten törvényében öltött testet, amelynek sűrítménye a Tízparancsolat. A betű, a szó, a mondat azonban csak a keret, a test, amely nem funkcionálhat a szív és a belső szervek nélkül. Jézus Krisztus ezért hangsúlyozta, hogy nem eltörli a törvényt, hanem szívet, lelket ad a törvénynek, megmutatja annak igazi értelmét, Isten akaratának valóságát: „betölti” a törvényt, megtölti a keretet tartalommal, a testet szívvel (17-20). Kár, hogy a keresztyénség továbbra is végletek között mozog: vagy szívtelen, törvényeskedő, odacsap az Ige betűjével, embertelen kegyes szigorral; vagy „csak szíve van”, és rajongva lenézi a hagyományos kereteket, a népegyházat, az elmúlt századok keresztyén gyakorlatát és felismeréseit.* Urunk, Jézus Krisztus, töltsd be a törvényt, töltsd ki mennyei tartalommal az élettelen kereteket; de tartsd meg a kereteket, mert keret nélkül nincs tartás, és szétfolyik, szétkenődik, pocsékba megy az üzenet. Mindenekelőtt pedig bennünk töltsd ki az űrt, önmagaddal, egészen (329. dicséret 5. verse), hogy a Te akaratodat Lélekben és igazságban képviselhessük (János 4,24).**
___
* …e két véglet között pedig a gyakorlatban minden előfordul, a keresztyén hitetlenségtől kezdve az elviselhetetlen túlbuzgóságig minden.
** Például azzal képviselhetjük Isten akaratát Lélekben és igazságban, hogy nem „ölünk”: - még egy a másikat lesajnáló mosollyal sem; - és ha intünk, azt is féltő szeretettel tesszük; - sőt, mi kezdeményezzük a megbékülést, ameddig lehet, ameddig egy úton vagyunk a másikkal; - még akkor is, ha a másiknak van panasza ellenünk, vagyis akkor is, ha valójában a másik ember „szórakozik” velünk, megkeserítve az életünket. Minden „istentisztelet” csak ezután kezdődhet el igazán (21-26).