„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket” Ézs 66
„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket"(13). Különlegesen szép ez a kép, ahogyan a Biblia az édesanya vigasztalásához hasonlítja az Isten szavakkal és szabadító tettekkel történő vigasztalását. Egy anyának fáj a gyermeke bánata, enyhítésére mindent megtesz. Még inkább igaz ez arra az Istenre, aki szeretetből alkotott minket, és Fiát adta értünk. Bátran fordulhatunk hozzá, aki örömét, békességét és támogatását kínálja.
RÉ 135 MRÉ
„És megbotránkoztak benne…” (Máté 13,53-58) Máté 13,53-58
(57) „És megbotránkoztak benne…” (Máté 13,53-58) Ki ez, mit magyaráz nekünk, mit gondol magáról? – mondjuk gyakran, gyarló irigységgel, amikor valaki közülünk valónak sikerül „többre” jutni. A messziről jött embernek inkább hiszünk. Egy általános tapasztalatot is megfogalmazhatunk itt: a közelség távolságot teremt, a távolság pedig közelséget. Minden magyarázat nélkül értjük ezt a mondatot, mindenfajta emberi kapcsolatra vonatkozóan. Itt azonban sokkal többről van szó, mint valamiféle általános, erkölcsi tanításról. A názáretiek egészen közelről ismerhették Jézust, szemük láttára nőtt fel. Ez azonban inkább kárukra lett. A „közelség” evilági nyomorúsága a megszokás, a közöny. Így a názáretiek csak ámulni és megbotránkozni tudtak Jézuson, aki hatalommal szólt a názáreti zsinagógában is; ők azonban csak a közöttük felnőtt ácsmestert látták benne. A názáretieket tehát ez a „közelség” abban akadályozta meg, hogy felismerjék Jézusban a Megváltót. Hitetlenségük miatt nélkülözte is életük a „csodákat” (58) A mi Urunk azért ment fel a mennybe, hogy ebben a szent távolságban megdicsőüljön, ugyanakkor a Szentlélek által mégis közelségben legyen azokkal, akik felismerték Őbenne az Isten Fiát.*
___
A megtért ember ezután nemcsak Jézusban látja a Krisztust, hanem a másik emberben is látja, minden csalódás és nyomorúság ellenére az Isten arcát: soha nem „bálványozza” az embert, a legszebbet, leggazdagabbat és legokosabbat sem; de soha nem botránkozik meg a leggaládabb társán sem; a végső ítéletet pedig az Úrnál hagyja. Sok keresztyén, mondjuk ki, bizony bálványozza az „okos és szép” embert, ám azonnal megbotránkozik a „látványos” bűnösön; noha saját élete is Krisztusra szorul. A filozófia nyelvén fogalmazva a teológiai igazságot: a végesben az látja a végtelent, aki az ember Jézusban is megláthatta az Isten Fiát.