előző nap
következő nap

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható” Jel 1,1–8

1 Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak. 2 Ő pedig bizonyságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott. 3 Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van. 4 János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, 5 és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, 6 aki országa népévé tett minket, papokká Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. 7 Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. 8 Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.

A Jelenések könyve különös és nehezen érthető világának hitelességét az adja, hogy Jézus Krisztus kijelentése. János apostol, a patmoszi látnok eszköz, akin keresztül a feltámadott Krisztus bizonyságtétele eljutott hozzánk. „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható" (8). Óriási erőforrás ez számunkra. Vele kezdődött és vele végződik minden. Az én életem is! A múltam, a jelenem és a jövőm egyaránt az ő kezében van.

RÉ 353 MRÉ 235

„Nem tudok egyedül gondot viselni rátok.” (5Mózes 1,1-33) 5Mózes 1,1-33

(9) „Nem tudok egyedül gondot viselni rátok.” (5Mózes 1,1-33) Mózes visszatekint a megtett útra. – 1. Nehéz volt, erő feletti. Az Úr vezetése, kegyelme nélkül lehetetlen lett volna. De úgy hordozta őket az Isten, ahogy a Fiát viszi az ember, amíg meg nem érkeztek a helyükre. Az Úr előttük járt, legyőzte a félelmeket, harcolt értük, a szemük láttára (29-33). – 2. Mindezek ellenére, a hívő ember belátja határait. Éppen az Isten színe előtt lesz képessé erre. Velünk az Isten (Máté 1,23). De ez nem elbizakodottságra ad okot, hanem arra, hogy meglássuk: - mit szabad egyedül felvállalni, - és mikor kell azt mondani, hogy elég volt, erőnk véges, - segítség kell, - majd át kell adni a feladatot másnak (9-18). Hiszen olyan sok a feladat, a gond, az ügy, a peres ügy, a baj. Az Isten embere ebbe belefárad, mert felelősen szeretné tenni dolgát, képviselni a rábízottakat; egy idő után pedig ebbe „belesavanyodik” az élet. – 3. Mózes visszatekint a megtett útra. Hálaadása dicsőíti Istent, aki a saját és népe méltatlansága ellenére is velük volt (24-28); ugyanakkor látja azt is, hogy feladatát elvégezte. - Ilyen az Isten embere, tud a végsőkig kitartani, a bukásokból is felkelni, a feladatokba másokat is kész bevonni; amikor pedig fel kell állnia, akkor boldog örömmel adja át feladatát másnak. Ilyenek vagyunk-e?