előző nap
következő nap

„És láttam, hogy a tengerből feljön egy fenevad,..." Jel 13,1–10

1 És láttam, hogy a tengerből feljön egy fenevad, tíz szarva és hét feje volt, szarvain tíz korona, és a fejein istenkáromló nevek. 2 Ez a fenevad, amelyet láttam, párduchoz hasonlított, lába, mint a medvéé, szája, mint az oroszláné: a sárkány átadta neki erejét, trónját és nagy hatalmát. 3 Láttam azt is, hogy az egyik feje szinte halálosan megsebesült, de halálos sebe meggyógyult. Az egész föld csodálta a fenevadat: 4 imádták a sárkányt, mivel átadta a hatalmat a fenevadnak, imádták a fenevadat is, és így szóltak: Ki hasonló a fenevadhoz, és ki tudna vele harcra kelni? 5 És adatott neki nagyokat mondó és istenkáromló száj, és adatott neki hatalom a cselekvésre negyvenkét hónapon át; 6 és megnyitotta száját káromlásra Isten ellen, hogy káromolja az ő nevét és sátorát, azokat, akik a mennyben laknak. 7 Megadatott neki, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket, megadatott neki a hatalom minden törzs és nép, minden nyelv és nemzet felett: 8 hogy imádja őt mindenki, aki a földön lakik, akinek nincs beírva a neve a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta. 9 Ha valakinek van füle, hallja! 10 Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van szükség a szentek állhatatosságára és hitére.

A képek mögött a Római Birodalom, azzal együtt a mindenkori világi hatalom sejlik föl. A hatalom mindig isteníti magát, ezzel istenkáromlást követ el, az egyházban ezért ellenséget lát. Ideje azonban korlátozott (5). A megváltottak (akiknek neve az élet könyvében van) tudnak csak ellenállni. Ők is csak akkor, ha Isten ügye egyéni érdekeiknél, az életüknél is drágább nekik.

RÉ 257 MRÉ 340

„Ha valaki főbenjáró vétket követ el...” (5Mózes 21) 5Mózes 21

(22) „Ha valaki főbenjáró vétket követ el...” (5Mózes 21)[1] Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el az adott erőszakos cselekményt (1-8). A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem. Ebben a nagy szabadságban látszik igazán, hogy milyen „áldatlan” az emberi élet, Isten nélkül. Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak (Galata3,13).


[1] A teljes magyarázat:

– 1. Isten törvénye mindenben a „rendet” szolgálja, egy olyan világban, ahol „szétszórt” életünk minden rezdülése a „káosz” felé sodor bennünket. Isten megváltó szeretetének jele, hogy Isten Igéje már népe életének korai szakaszában, a váratlan és egészen különös esetekre is ad útmutatást. Azóta sokat változott a világ, de Isten Igéjének természete ma is ez: megváltó, szent rendet teremt az, életünk minden mozzanatában. Ez a rend azonban Jézus Krisztusban már nem a „törvény” szolgai cselekvéséből, hanem a Szentlélek által vezérelt szabadságból fakad: de mindenképpen annak cselekvését jelenti, amit helyesnek tart az Úr (Máté 7,21); Isten bűnbocsátó kegyelme ugyanis nem olcsó kegyelem (9)

– 2. Isten Igéje, adott helyzetekben nyitott szeretettel tanácsot adva (10-14), máskor egyértelmű kijelentést szólva (15-17), valamikor pedig radikálisan nyúlt bele emberi élethelyzetekbe (18-21), az életet és a hitet szolgáló rend és fegyelem biztosítása érdekében.

– 3. Az akasztott ember eltemetése számunkra újszövetségi prófécia (22-23). A szándékosan gyilkossá lett ember akasztással történt kivégzése egy árnyalt teológiai kérdés. Ki kell irtani a gonoszt (21), hogy az életet szolgálhassuk. De, hol van az a határ, ahol a „ne ölj” parancsolat éppen azáltal tölthető be, hogy kiiktatjuk a társadalomból azokat, akiket indulataik vezetnek, ezért ölnek és bizonnyal a továbbiakban is ölni fognak. Miközben ne felejtsük el, hogy soha nem tudjuk, mit él át a halálraítélt, a halál pillanatában: adatik-e neki mégis bűnbánat, felülről. Döbbenetes kijelentés: átkozott az akasztott ember és átkozott az a föld, ahol kivégezték, ezért még aznap el kell temetni, hogy senki ne legyen tisztátalanná miatta. Jézus Krisztus keresztre feszítése is „akasztásnak” számított. Ő átokká lett érettünk, hogy még „az akasztottak” számára is legyen bocsánat, ha adatik a bűnbánat (Galata3,13). Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak.

– 4. Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el az adott erőszakos cselekményt (1-8). Az Úr indította őket erre, és törvényében ehhez biztos utat mutatott. A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte nem az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem.