„...senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától...” Ezsd 3,8–13
8 Azután, hogy megérkeztek Jeruzsálembe az Isten házához, a második esztendő második hónapjában megkezdték az előkészületeket Zerubbábel, Sealtíél fia, Jésúa, Jócádák fia és többi szolgatársuk, a papok, a léviták és mindazok, akik visszaérkeztek Jeruzsálembe a fogságból, és megbízták a húszéves és annál idősebb lévitákat azzal, hogy irányítsák az Úr házának építését. 9 Jésúa a fiaival és testvéreivel, Kadmíéllel, Báníval és Hódavjával meg Hénádád fiai a fiaikkal és testvéreikkel, a lévitákkal egy emberként vállalták, hogy irányítják azokat, akik az Isten házának az építését végzik. 10 Az építők tehát lerakták az Úr templomának az alapját, és odaállították a papokat szolgálati öltözetben harsonákkal meg a lévitákat, Ászáf fiait cintányérokkal, hogy dicsérjék az Urat Izráel királyának, Dávidnak az előírása szerint. 11 Ezek énekeltek, dicsérve és magasztalva az Urat, mert jó, mert örökké tart szeretete Izráel iránt. Az egész nép pedig nagy örömujjongásban tört ki, dicsérve az Urat azért, hogy lerakhatták az Úr házának az alapját. 12 Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amint a szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak és örvendeztek, 13 úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott, és messzire hallatszott a hangja.
„...senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától..." (13). Az öröm és a múlt emléke nemcsak a szívekben és a gondolatokban, hanem hangjaiban is összekeveredik. A hálaadás, az emlékek, a bűnbánat, a szabadító feloldozás
egyszerre tölti meg az ünneplők lelkét. Így lesz igaz Jézus szava: „Boldogok, akik sírnak." Az Úr cselekvése az életünkben egyszerre adja az Isten általi „szeretettségünk" örömét, és egyszerre sújt porba saját természetünk gyarló szeretetlensége miatt.
RÉ 125 MRÉ 125
„…az Istennel dicsekszel…”(Róma 2,17-29) Róma 2,17-29
(17) „…az Istennel dicsekszel…”(Róma 2,17-29) Az apostol valójában arról szól, hogy jogos az Isten haragja minden emberen, a zsidókon és a nem zsidókon egyaránt, hiszen mindegyik ismeri az Isten akaratát, és mindegyiknek bűne, ha nem cselekszi azt. De nagyobb a bűne és a felelőssége azoknak, akiknek az Úr konkrétan kijelentette szabadító akaratát, szeretetével magához vonta őket, és azok mégsem Isten akaratát, hanem a saját gyarló akaratukat teljesítik. Ma is pontosan ez a baj Isten népével. Megkülönböztetjük magunkat a „pogány” világtól, de valójában különbözünk attól? Olyan „mesterien” kidolgoztuk, hogyan lehet Istenre, az Úrra, Jézus Krisztusra, Igékre hivatkozva, képmutató módon, csakis önmagunk dicsőségét, vágyait, akaratát „kielégíteni”. Nem teszünk semmi mást, csak amit a világ. Nagyobb annak az ítélete, akinek a „pogányok” világosságává kellene lennie, ehelyett miattuk (miattunk) káromolják az Úr nevét azok között (24). Istennel dicsekedni, és közben istentelenül viselkedni: ez Isten népének legnagyobb nyomorúsága (17-23). Isten akaratát cselekedni kell (Máté 7,21).*
* - Az egyetemes erkölcsi törvényt ismerik, és lelkiismeretükkel megragadják a pogányok, vagyis akik nem zsidónak születtek.
- A zsidóknak azonban az erkölcsi törvényt kijelentette az Isten, vagyis ők konkrétan megfogalmazva kapták Isten akaratát a törvényben.
- Ővelük szabadító szövetséget kötött az Úr, ennek látható jelét adta nekik; - azért hogy általuk nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (23; 1Mózes 12,3).
- Nekik több adatott, ezért többet is kér számon rajtuk az Úr.
- Ők ismerik Isten akaratát és mégsem cselekszik: hanem lopnak, paráználkodnak, bálványokat imádnak.
- Istennel dicsekszenek, és minden cselekedetükkel meggyalázzák az Istent. Képmutatók. Külsőleg a testükön hordozzák az Isten szabadító szeretetének jegyét, és mégis távol vannak Őtőle, visszaélnek azzal.