(1) „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem?” (Róma 6,1-11) Olyan az emberi élet, mint egy gennyes kelés: Nincs igaz ember egy sem (3,10). Elsőre azt gondolnánk, hogy Isten konkrét kijelentése, Igéje, tökéletes törvénye segít, hogy végre rend legyen ebben a világban. A zsidók büszkék is voltak a törvényre: övék a világosság, ezért ők mások, mint a sötétségben járó „többiek”. Pál gránátot dobott ebbe a szemléletbe, amikor azt hangsúlyozta, hogy a törvény csak nehezíti a helyzetet, mert nevén nevezi a bűnt; így ahol még nem láttunk bűnt, ettől kezdve ott is lássunk (1-2). Igen, a „hívő” embereknek több bűnük van, mint a hitetleneknek, mert ismerik az Isten szerinti jót, és nem cselekszik azt; - ráadásul még gőgösek is arra az ismeretre, ami adatott nekik; - amiből másokat kioktatnak, de maguk nem úgy tesznek. A gennyes fekélyre kötést tettek, nem azért, hogy befedjék, hanem hogy gyorsítsák a gennyesedés folyamatát, és az mihamarabb kifakadjon, majd gyógyulhasson. A törvény rámutat a lüktető, gennyes fekélyre; Isten pedig Jézus Krisztussal befedi azt, hogy amikor összeesünk a saját kínzó és sokféle nyomorúságunk lüktetésének fájdalmától, és kifakad a seb, akkor az Ő kegyelme felemelhessen bennünket az új életre (4). Ővele együtt meghalunk, hogy Ővele együtt feltámadhassunk. Ennek pecsétje a keresztség, a Szentlélek által (3-5).