„...azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni” Mk 12,1–17
„...azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni" (6). Miért gondolta? Isten nem tudta, hogy mit fognak tenni Jézussal az emberek? Ha küldötteit, prófétáit nem becsülték meg, miféle logika alapján küldte el még utoljára a Fiát is? Lukács evangéliuma a párhuzamos történetben hozzátesz egy reménykedő szót: „talán". Isten hisz az emberben és az ember megváltozásában. Szabad akaratot adott, hogy akár jól is dönthessünk. Van még esélyünk.
RÉ 233 MRÉ 395
„…amíg meg nem tudom, hogy Isten mit akar velem…” (1Sámuel 22,1–10) 1Sámuel 22,1–10
(3) „…amíg meg nem tudom, hogy Isten mit akar velem…”(1Sámuel 22,1–10)* – A menekülés akkor lehet Isten akarata, egy ideig, ha Ő ezzel őriz meg bennünket, a kellő időben kínálkozó, hűséges és bátor szolgálatra. Dávid félelemből menekült, félelemből ragadott kardot, és emiatt kért segítséget idegenektől (3–4), ezért tettette magát bolondnak és bújt (1–6). – De az Úr az övéit még a félelemből való menekülés során is megőrzi a majdani bátor bizonyságtételre. Szomorú történet ez, de mégis Isten akaratának része volt az is, ahogy alakultak az események, Dávid érdekében, az övéi életében, Jézus Krisztusban mindnyájunk életében. – Urunk, tégy bennünket akaratod eszközeivé, és add, hogy meglássuk életünk minden eseményében, a legérthetetlenebben is a te üdvözítő akaratodat. Áldunk Téged, ezért a tökéletes akaratért. Engedd meg nekünk, hogy sajánljuk ezt a szegény, kétségbeesett, gonosz által gyötört Sault; – és semmiképpen se csodáljuk Dávidot, mert ami vele történt, az a Te kegyelmed műve. Vagyis mi ne vessünk el senkit, de ne is csodáljunk senkit, hanem egyedül Neked adhassunk dicsőséget.
___
* – 1. A menekülés akkor lehet Isten akarata, egy ideig, ha Ő ezzel őriz meg bennünket, a kellő időben kínálkozó, hűséges és bátor szolgálatra.
Dávid félelemből menekült, félelemből ragadott kardot, és emiatt kért segítséget idegenektől, filiesztában, majd Moáb földjén (3–4), ezért tettette magát bolondnak és bújt el az Adullám barlangjában (1–3), a sziklavárban és a hereti erdőben (5–6).
De az Úr az övéit még a félelemből való menekülés során is megőrzi a majdani bátor bizonyságtételre.
A félelem tehát nem mindig gyarlóság, mert lehet az Isten mentő szeretetének megnyilvánulása is az életünkben.
Ez a félelem Dávidot felkészítette a jövőbeni bátor szolgálatra, miközben gondoskodott szeretteiről (3) és a körülötte élő elesettekről (2).
– 2. Tehát Dávidot a menekülés nyomorúságai közepette is kitüntette az Isten figyelmével, kegyelmével.
Saul király irigysége pedig nőttön nőtt.
Az irigység egyre gonoszabbá tesz.
Ilyenkor tényleges összeesküvők is támadnak a regnáló hatalom ellen; – miközben az irigység mindenütt összeesküvést, hűtlenséget lát, folyton gyanakszik és elhatalmasodik rajta az indulat.
Így történt ez Saullal is.
Amikor pedig kiderült, hogy a nóbi szentélyben Ahimelek pap segített is Dávidnak, a féltékeny indulat irtózatosan robbant (8–10).
Szomorú történet ez, de mégis Isten akaratának része volt az is, ahogyan alakultak az események, Dávid érdekében, az övéi életében, Jézus Krisztusban mindnyájunk életében.
– 3. Urunk, tégy bennünket akaratod eszközeivé, és add, hogy meglássuk életünk minden eseményében, a legérthetetlenebben is a te üdvözítő akaratodat.
Áldunk Téged, ezért a tökéletes akaratért.
Engedd meg nekünk, hogy sajánljuk ezt a szegény, kétségbeesett, gonosz által gyötört Sault; – és semmiképpen se csodáljuk Dávidot, mert ami vele történt, az a Te kegyelmed műve.
Vagyis mi ne vessünk el senkit, de ne is csodáljunk senkit, hanem egyedül Neked adhassunk dicsőséget.