„…szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket...” Mk 16,9–20
...szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket..." (14). A tanítványok nem vették komolyan a tanúk szavait, akik találkoztak Jézussal. Egy teljesen új korszak kezdődött el, amelyben a szó tanúságtétele a hiteles közlés Istentől, és nem a látásé, az érintésé (lásd Tamást). Ezért tanítja Pál: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által" (Róm 10,17).
RÉ 356 MRÉ 227
„Elszorul a szívem…” (2Sámuel 1,17–27) 2Sámuel 1,17–27
(26) „Elszorul a szívem…”(2Sámuel 1,17–27)* A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUSBAN értjük meg Dávid énekét igazán. – 1. Fellélegezhetne Dávid, hiszen az halt meg, aki annyiszor az életére tört és annyi keserűséget okozott neki. Itt a fellélegzésből megbocsátás lett, azzal a világos látással, hogy ebben a világban nincs fellélegzés… Mi tudjuk, hogy fellélegzés majd Jézus Krisztusban adatik, „teljességében” odaát (17–18). – 2. Dávid először saját népét siratja el, és azt védi az ellenség további kárörömétől és gyalázatától (19–24). – 3. Dávid csak ezután tér rá a saját fájdalmára. Számunkra mindig a saját fájdalmunk a legnagyobb, és szeretnénk, ha a nap is megállna az égen, ha minket megrendülés ér. Persze ez érthető. De a hit éppen ott kezdődik, amikor egyre inkább megtanulok a másik fájdalmával is rezdülni egy határig. Létezhet olyan, hogy többet jelenthet egy barát, mint egy nő szerelme? (26) Csak kivételezett helyzetekben! Dávid saját fájdalma Jónátán miatt határtalan, de éppen ez az ének mutatja, hogy minden fájdalomnak van határa. A feltámadott Jézus Krisztusban ez már bizonyosságunk.
___
* A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUSBAN értjük meg Dávid énekét igazán.
– 1. Fellélegezhetne Dávid, hiszen az halt meg, aki annyiszor az életére tört és annyi keserűséget okozott neki.
Itt a fellélegzésből megbocsátás lett, azzal a világos látással, hogy ebben a világban nincs fellélegzés, mert azonnal támadnak újabb bajok és más ellenségek.
Mi tudjuk, hogy fellélegzés majd Jézus Krisztusban adatik, „teljességében” odaát. Ennek reménysége már a miénk (17–18).
– 2. Dávid először saját népét siratja el, és azt védi az ellenség további kárörömétől és gyalázatától.
Dávid azt siratja először, amit saját népe elveszített: a sok halottat, hőst, áldozatot.
Nem is beszélve Saul és Jónátán meggyalázott holttestéről (19–24).
Dávid éneke egyszer és mindenkorra megtilt minden barbár kárörömöt (20).
A halálban már látszik Saul nagysága, minden nyomorúsága ellenére; valamint látszik Jónátán hűsége, amellyel kitartott apja mellett, megmaradva ott, ahová az Úr állította (21–24). A halál a túlnani optikájába helyezi az ittenit. A halál ténye senkit nem magasztal fel, de nem is enged gyalázni, hanem az Úr ítéletére bíz mindenkit. Jaj annak, aki halottat mocskol. A szerintünk igazán gonoszoknál ez végképp szabály!
– 3. Dávid csak ezután tér rá a saját fájdalmára. Számunkra mindig a saját fájdalmunk a legnagyobb, és szeretnénk, ha a nap is megállna az égen, ha minket megrendülés ér.
Persze ez érthető. De a hit éppen ott kezdődik, hogy tudom, az én fájdalmam a másiknak akár semmit sem jelenthet; – miközben én egyre inkább megtanulok a másik fájdalmával is rezdülni; – de ez az együttérzés is csak egy határig „normális”…
Létezhet olyan, hogy többet jelenthet egy barát, mint egy nő szerelme? (26) Csak kivételezett helyzetekben!
Dávid saját fájdalma Jónátán miatt határtalan, de éppen ez az ének mutatja, hogy minden fájdalomnak van határa.
A feltámadott Jézus Krisztusban ez már bizonyosságunk.