(1) „Amikor a király már a palotájában lakott…” (2Sámuel 7,1–7) Az ember felől induló TEMPLOMÉPÍTÉSI SZÁNDÉKmindig összetett indítékokból áll. Dávid király cédruspalotában lakik, az ország békességben él, nyugalom és jólét veszi körül Isten népét (1–3). Ekkor, pontosan ekkor áll elő mindig az a lélektani pillanat, amikor már nem kell minden fronton a túlélésért küzdeni, hogy csináljunk valami maradandót. Ebbe aztán szeretjük belekeverni az Istent is, valójában azonban magunknak akarunk emléket állítani. Igen, ez egy „lélektani pillanat”, mert többnyire a mi gyarló lelkünk terméke. Talán valami baj van az örök életbe és a Jézus Krisztusba vetett hitünkkel? Elsősorban nem templomok kellenek, hanem élő, szolgáló, hitvalló, krisztusi nép kell: a szükséges infrastruktúra majd meglesz „magától”. Sajnos mi pontosan fordítva gondoljuk, akárcsak itt.* Nem vonjuk kétségbe Nátán és Dávid jószándékát, valamint templomépítő eleink áldozathozatalát, de az Úr válasza, erre a templomépítési szándékra egyértelműen: „nem!” (4–7) Az Úr sátorlapokban is jól érzi magát ebben a világban, mert igazi lakhelye a gyülekezet, Isten hívő népe, egyháza.**

___

* Amikor már nincs egyéb gondunk, és egy kicsit unatkozunk, akkor esetleg templomépítéssel is értelmet akarunk adni az életünknek.

** Döbbenetes például Németország, ahol a legkisebb faluban is pazar, gyönyörűen felújított templomok, szinte „katedrálisok” köszönnek ránk; – de a kőházak üresek…