előző nap
következő nap

„Rólad pedig azt hallottuk... Tedd hát azt, amit mondunk neked!” ApCsel 21,17–26

17 Amikor Jeruzsálembe érkeztünk, örömmel fogadtak a testvérek. 18 Másnap eljött Pál velünk együtt Jakabhoz, ahol a vének is jelen voltak mindnyájan. 19 Köszöntötte őket, majd részletesen elbeszélte, mit tett az Isten a népek között az ő szolgálata által. 20 Amikor ezt hallották, dicsőítették az Istent, aztán így szóltak hozzá: Látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan buzgón ragaszkodnak a törvényhez. 21 Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestől való elszakadásra tanítod a népek között lévő zsidókat, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne a zsidó szokás szerint éljenek. 22 Mit tegyünk tehát? Mindenképpen híre megy annak, hogy megjöttél. 23 Tedd hát azt, amit mondunk neked! Van nálunk négy férfi, akik fogadalmat tettek. 24 Vedd magad mellé őket, végezd el velük együtt a tisztulási szertartást, vállald a költségeiket, hogy megnyírhassák a fejüket! Így megtudja mindenki, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem magad is megtartod a törvényt, és aszerint élsz. 25 A pogányokból lett hívőknek pedig már megírtuk azt a határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól és a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. 26 Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, a következő napon elvégezve velük együtt a tisztulási szertartást, bement a templomba, és bejelentette, hogy mikor telnek le az ő tisztulásának napjai, amíg mindegyikükért be kell mutatni az áldozatot.

„Rólad pedig azt hallottuk... Tedd hát azt, amit mondunk neked!" (21.23). Fontos, hogy életünk hiteles bizonyság legyen a Krisztushoz tartozásunkról. Azonban nem szabad engednünk, hogy életünket a mások rólunk alkotott véleménye, felőlünk keltett hírei, álhírei irányítsák. A híresztelések, rágalmak gyalázatba, bajba, hamis irányba visznek. Így mindig alul maradunk. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy számunkra a meghatározó – és egyben áldást jelentő – szó az legyen, amit válaszként kapunk erre a kérdésre: „Mit tegyek, Uram?" (22,10).

RÉ 162 MRÉ 152

„…vállalj értem kezességet!” (Jób 17,2–10) Jób 17,2–10

(2) „…vállalj értem kezességet!” (Jób 17,2–10) Jób negyedik válaszának vége valójában egy IMÁDSÁG – 1. Jób kiönti szívét Isten előtt, részvétlen barátai miatt(16,2–5).* Egyik ember a másiknak csak nyomorúságos vigasztalója lehet, mert a másik helyzete és fájdalma igazából soha nem lehet a miénk. Egy szenvedő előtt, a részvétteli konkrét segítség után következhetnek csak a szavak. Beszédünk ilyenkor emberséges szelídséggel csakis Isten szeretetéről tehet bizonyságot. – 2. Jób könyörög Istenhez, hogy Ő legyen kezese élete „perében”, harcaiban (3), ahol mindenki olyan magabiztos, gúnyolódó, gáncsoskodó, pletykálkodó, haszonelvű (2–6). Bizony a legkisebb alázat sincs bennünk, amíg a látszat szerint tiszta a kezünk és jól megy a dolgunk; – sőt, „becsületesként” elszörnyedünk mások bukásán, vélt erőnk megnő (8–9). – 3. Jób reménységet kér Istentől, a halál árnyékában (11–16). Jób szeret élni, de ha ilyen a világ, félve ugyan, de várja a halált, amely annyi kérdést vet fel. Hol van a reménység? Már itt megszólal ez a legfontosabb kérdés! Mi már tudjuk, Jézus Krisztusban van remény!

___

* Jób kiönti szívét Isten előtt, részvétlen barátai miatt (16,2–5).

Barátaihoz beszél, de Isten színe előtt.

Igen, egyik ember a másiknak csak nyomorúságos vigasztalója lehet, mert a másik helyzete és fájdalma igazából soha nem lehet a miénk (16,4).

Szavaink, még segítő szándékkal is üres szavak (16,2; 5).

Ezért egy szenvedő előtt, helyzetének keretei között, a részvétteli konkrét segítség után következhetnek csak a szavak, ha erre lehetőség nyílik.

Beszédünk ilyenkor emberséges szelídséggel csakis Isten szeretetéről tehet bizonyságot.