előző nap
következő nap

„...megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten” ApCsel 28,1–10

1 Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet. 2 A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak. 3 Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rőzsét, és a tűzre tette, a meleg miatt egy vipera bújt ki belőle, és a kezébe mart. 4 Amikor a barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, így szóltak egymáshoz: Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem engedi, hogy életben maradjon. 5 Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett. 6 Azok pedig azt várták, hogy feldagad, vagy hirtelen holtan esik össze. Mikor azonban hosszas várakozás után azt látták, hogy nem történik semmi baja, megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten. 7 Azon a környéken volt a sziget elöljárójának, Publiusznak a birtoka, aki befogadott minket, és három napon át nagyon barátságosan megvendégelt. 8 Történt pedig, hogy Publiusz apja lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította. 9 Miután ez megtörtént, a többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és ő meggyógyította őket. 10 Ezek nagy megbecsülésben részesítettek minket, és amikor elhajóztunk, elláttak bennünket minden szükséges dologgal.

„...megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten" (6). Igen, isten kis betűvel. Pál apostol missziói útjain másutt is megesett, hogy istennek nézték: Zeusz papja egyenesen bikát akart áldozni a tiszteletére Lisztrában (14,8–18). Máltán először szerencsétlen hajótörött volt, majd a földre szállt isten. Az ő története erősítsen minket, hogy ne a gyorsan változó emberi véleményekhez igazítsuk az önértékelésünket.

RÉ 295 MRÉ 385

„…még velem volt a Mindenható…” (Jób 29,1–17) Jób 29,1–17

(5) „…még velem volt a Mindenható…” (Jób 29,1–17)* A RÉGI, SZÉP IDŐK. Ez az emlékezés egyszerre tipikus, ugyanakkor mégis szíven talál, egy szenvedő ember szájából hallva pedig különösképpen. – 1. Jób visszaemlékezik azokra az időkre, amikor még egészséges volt, szeretett családja körében (5), amikor jólétben (6), tiszteletben (7–10), elismerésben (21–25) telhettek napjai. Eközben segített a környezetében élő mindenféle rászorulókon (11–17). Tele volt reménységgel a közeli, a távoli, az örök jövőt illetően (18–20). – 2. Jób úgy emlékezik vissza a „régi, szép időkre”, hogy mindezeknek a forrása az a tény volt, hogy az Isten őrizte őt, az Úr volt vele, aki életének kiszámítható, világos rendet, irányt, utat ajándékozott, vagyis az Úr mécsese világított a feje felett (2–5). De aztán történt valami váratlan, érthetetlen, és minden egy csapásra összedőlt, amit Jób csakis úgy tud magyarázni, hogy az Isten már nincs vele, elhagyta őt; – aki, ha nem is tökéletesen, de feddhetetlenül élte életét. – 3. Isten érthetetlenségének „drámája” ez az igeszakasz, amiről azóta is alig merünk beszélni. Szándékosan nem oldom fel az üzenetet, vívódjunk vele…

___

* A RÉGI, SZÉP IDŐK.

Ez az emlékezés egyszerre tipikus, ugyanakkor mégis szíven talál, egy szenvedő ember szájából hallva pedig különösképpen.

– 1. Jób visszaemlékezik azokra az időkre, amikor még egészséges volt, szeretett családja körében (5), amikor boldog, áldásként megélt jólétben telhettek napjai (6), amikor olyan megérdemelt tiszteletet (7–10) és elismerést kapott (21–25), amivel ő soha nem élt vissza. Ma már nincs tisztelet és elismerés, egy két bálványozottan érinthetetlen, „ügyeletes nagyságot” kivéve.

Sőt, Jób segített a környezetében élő mindenféle rászorulókon (11–17).

Eközben tele volt reménységgel a közeli, a távoli, az örök jövőt illetően (18–20).

– 2. Jób azonban úgy emlékezik vissza a „régi, szép időkre”, hogy mindezeknek a forrása az a tény volt, hogy az Isten őrizte őt, az Úr volt vele, aki életének kiszámítható, világos rendet, irányt, utat ajándékozott, vagyis az Úr mécsese világított a feje felett (2–5).

De aztán történt valami váratlan, érthetetlen, és minden egy csapásra összedőlt, amit Jób csakis úgy tud magyarázni, hogy az Isten már nincs vele, elhagyta őt; – őt, aki, ha nem is tökéletesen, de feddhetetlenül élte életét.

– 3. Isten érthetetlenségének „drámája” ez az igeszakasz, amiről azóta is alig merünk beszélni.

Szándékosan nem oldom fel az üzenetet, vívódjunk vele…