„Amikor Pál meglátta őket, hálát adott Istennek, és megtelt bizakodással” ApCsel 28,11–15
„Amikor Pál meglátta őket, hálát adott Istennek, és megtelt bizakodással" (15). A római keresztyén testvérek megérkezése hálára indította Pált. Figyeljük meg a sorrendet. Talán így látszana jónak: megtelt bizakodással, és utána hálát adott Istennek. Itt mégis másképp van. A hálaadásból születik meg, és abban erősödik meg a bizakodás.
RÉ 165 MRÉ 153
„…s mint a főnixmadár, sokáig élek.” (Jób 29,18–25) Jób 29,18–25
(18) „…s mint a főnixmadár, sokáig élek.”(Jób 29,18–25)* Egyszer azt mondta nekem valaki: MEGŐRÜLÖK A RENDETLENSÉGTŐL; attól, amikor az események, a dolgok, a helyzetek átveszik az irányítást. Ez a tapasztalat már önmagában egy darab halál… – 1. Jób valójában a halál hatalmával viaskodik. Azzal a „hatalommal”, amelyet senki emberfia, semmilyen kultúrában nem tudott megoldani. Próbálunk ebben a világban öröklétet színlelni, kitolni az életidőt, utódainkban bízni, újra és újra feltámadni, mint a poraiból is felkelő, sokszázévig élő, mitikus főnixmadár. De lám, egy pillanat, egy váratlan fordulat és összedőlhet minden... – 2. Jób a halállal és az istenkérdéssel viaskodik. Nem érti az Istent. Ugyanakkor éppen ezzel a viaskodással kiált a leghitelesebben Isten után. Ki merhetjük-e mondani, hogy áldott a reménységben megélt ígéret, de hosszú szenvedés után már csak a valóságos jó tapasztalata jelenthet enyhülést és megoldást, egyébként felőrlődik a legkülönb is (Ézsaiás 40,30–31). Ilyenkor elhagyott az Isten? – 3. Bármilyen helyzetben vagyunk is; – nincs, soha nem is marad más reménység, mint a feltámadott Jézus Krisztus!
___
* Egyszer azt mondta nekem valaki: MEGŐRÜLÖK A RENDETLENSÉGTŐL; attól, amikor az események, a dolgok, a helyzetek átveszik az irányítást.
Ez a tapasztalat már önmagában egy darab halál.
Pedig mi ez az igazán nagy nyomorhoz és háborúkhoz képest; – az ezen túli romlásról nem is beszélve...
– 1. Jób valójában a halál hatalmával viaskodik.
Azzal a „hatalommal”, amelyet senki emberfia, semmilyen kultúrában nem tudott megoldani.
Próbálunk ebben a világban öröklétet színlelni, kitolni az életidőt, utódainkban bízni, újra és újra feltámadni, mint a poraiból is felkelő, sokszázévig élő, mitikus főnixmadár.
De lám, egy pillanat, egy váratlan fordulat és összedől minden: a kiszámíthatatlan rendből, mindent elnyelő halálos káosz lesz, az egészségből kín, a jólétből nyomor.
– 2. Jób a halállal és az istenkérdéssel viaskodik.
Nem érti az Istent.
Ugyanakkor éppen ezzel a viaskodással kiált a leghitelesebben Isten után.
Ebben a helyzetben Jób, akár minden imádságnál is hitelesebben teszi ezt.
Jób számára a korábbi „jólét”, amely mára csak emlékezetének tárgya; egykor nem ígéret volt, hanem megtapasztalt, tényleges valóság.
Ki merhetjük-e mondani, hogy áldott a reménységben megélt ígéret, de hosszú szenvedés után már csak a valóságos jó tapasztalata jelenzhet enyhülést és megoldást, egyébként felőrlődik a legkülönb is (Ézsaiás 40,30–31).
Ilyenkor elhagyott az Isten?
– 3. Bármilyen helyzetben vagyunk is; – nincs, soha nem is marad más reménység, mint a feltámadott Jézus Krisztus!
Mondj valami jót! – szokták volt kérni egymástól az emberek. – Mondjak valami jót: Krisztus feltámadott!