„A bűnös elfogadja a megvesztegetést, és elferdíti az igazság ösvényét” Péld 17,18–28
„A bűnös elfogadja a megvesztegetést, és elferdíti az igazság ösvényét" (23). Az igazságszolgáltatásra vagy a pályázatok elbírálására gondolva egyértelmű, hogy tisztességtelen a megvesztegetés. Vizsgáljuk meg azonban, hogy emberi kapcsolatainkban, beszédünkben nem ferdítjük-e el az igazságot előnyök reményében vagy csak azért, hogy elfogadjanak bennünket az emberek.
RÉ 116 MRÉ 116
„…a farizeusok is megkérdezték…” (János 9,13–23) János 9,13–23
(15) „…a farizeusok is megkérdezték…”(János 9,13–23)* HOGYAN SZOLGÁLHATJUK AZ URAT? – 1. Jézus Krisztus szolgálata többnyire azzal kezdődik, hogy mások megkérdeznek minket Őróla, mert valamit már látnak rajtunk az Ő arcából… – 2. Kezdetben elég elmondani azt, amit az Úr hatalma cselekedett velünk! Ahogy a meggyógyított vak egyszerűen elmondta a tényeket (13–15). – 3. Ez azonban csak kezdetben elég. A hitre jutott nép már arról is mer beszélni, amit még nem tapasztalt meg, de amit az Isten Igéjéből, Jézus Krisztusban bízva megismert és örömteli bizonyossággal remél… – 4. Akkor is hirdetjük az Ige Krisztusát, ha elbuktunk, ha az életünk éppen ellentmondana a bennünk lévő reménységnek. Ez is a hitvalló bátorság része; – mint ahogy az is, hogy minden körülöttünk lévő vallási és kegyes összevisszaság, valamint farizeusi és nem farizeusi hitetlenség ellenére is merjük szólni Jézus Krisztusban megnyert reménységünket (16–18) – 5. De úgy is lehet az Urat hirdetni, hogy egy adott ponton éppen hallgatunk, mert nem kérdeztek; vagy nincs itt az Úrtól rendelt, alkalmas idő; vagy éppen a hitünk gyengébb a kelleténél (20–23).
___
HOGYAN SZOLGÁLHATJUK AZ URAT?
* – 1. Jézus Krisztus szolgálata többnyire azzal kezdődik, hogy mások megkérdeznek minket Őróla, mert valamit már látnak rajtunk az Ő arcából…
– 2. Kezdetben elég elmondani azt, amit az Úr hatalma cselekedett velem, velünk!
A meggyógyított vak is egyszerűen elmondta a tényeket: – egy Jézus nevű ember, egy próféta tette vele a csodát, – szombaton tette, – ahogy akkor szokták, úgy tette, vagyis sarat tett a szemére, – és most lát, valóban meggyógyult (13–15).
– 3. Ez azonban csak kezdetben elég, hiszen a valóban hitre jutott ember és nép, aki Jézusban nem csak egy prófétát lát, hanem az Isten Fiát, már arról is mer beszélni, amit még nem tapasztalt meg, de amit az Isten Igéjéből, Jézus Krisztusban bízva megismert és örömteli bizonyossággal remél…
– 4. Akkor is hirdetjük az Ige Krisztusát, ha Őt nem tudjuk tökéletesen követni, hiszen kegyelemre szorult és megváltott bűnösökként szolgálhatjuk Őt ebben a világban.
Akkor is bizonyságot teszünk az Úrról, ha elbuktunk, ha az életünk éppen ellentmondana a bennünk lévő reménységnek.
Ez is a hitvalló bátorság része, és nem valamiféle képmutatás!
Mint ahogy az is a hitvalló bátorság része, hogy minden körülöttünk lévő vallási és kegyes összevisszaság, valamint farizeusi és nem farizeusi hitetlenség ellenére is merjük szólni Jézus Krisztusban megnyert reménységünket (16–18): Életünk és örök életünk van! (Lukács 12,23).
– 5. De úgy is lehet az Urat hirdetni, hogy egy adott ponton éppen hallgatunk, mert nem kérdeztek, vagy nincs itt az Úrtól rendelt, alkalmas idő.
Aki állandóan csak Őróla tud beszélni, és akivel ezért valójában nem lehet „emberi módon” beszélgetni, az valójában nem Őt, hanem saját magát akarja a középpontba állítani.
Hallgassunk akkor is, ha hitünk éppen erőtlen, mint itt a vak szüleié, és hitünk erősödéséért könyörögve azokhoz irányítsuk a „kérdezőket”, akiknek erősebb a hitük nálunknál.
A meggyógyított gyermek szülei jól tették, hogy a csodát megtapasztalt fiukhoz küldték az „érdeklődőket”. Őnekik ugyanis lényegében még semmi közük nem volt az Isten országához (20–23).