„Aki igazságra és hűségre törekszik, életet, igazságot és megbecsülést talál.” Péld 21,17–31
Két nap alatt kétszer is találkozunk a zsémbesség kérdésével az igében (9.19). Az asszony, de a férj, a gyermek, az idős és a fiatal zsémbessége is nagyon megnehezítheti a családi életet egy közös lakásban. „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!” (Fil 4,5). Ha neked semmi sem jó, kérd Jézus Krisztust, hogy oltson a szívedbe szelídséget, hálaadást, a jó meglátásának képességét. Szenvedő félként könyörögj a bűnbocsátó szeretetért, kitartásért és a szelídség mosolygós erejéért.
RÉ 366 MRÉ 314„Hiszed–e ezt?” (János 11,17–32) János 11,17–32
(26) „Hiszed–e ezt?”(János 11,17–32)* HOL A VALÓDI MEGOLDÁS? – 1. A gyász fájdalmát, az élet terheit különbözőképpen viseljük. Mária csendesen sírdogál. Márta a gyászban, sírva is tevékeny, tesz, vesz, sietve Jézus elé fut, hogy kiöntse neki panaszát (17–21), kérdéseit, amiben gyarló emberi vádaskodás is lapul: miért engedte Jézus, hogy meghaljon a testvére, Lázár? Az Úr elé így is járulhatunk, de csak azért, hogy az Úr előtt megszabaduljunk minden panasztól, vádaskodástól, és megbékülten mehessünk az emberek közé (17–21). – 2. De csak az járulhat így az Úr elé, akinek már megadatott az alapvető reménység ismerete. Márta azt már tudta, hogy „az utolsó napon” feltámad a testvére. Ezért a bajban eszébe jut az, amit erről hallott. Mint egy „leckét”, felmondja Jézusnak mindezt. A mi gyerekeink mit hallanak tőlünk az egyetlen reménységről? – 3. Márta legalább tudta a „leckét”. Ebben az ismeretben persze ott feszül a mérhetetlen fájdalom, hogy a feltámadás olyan messze van, beláthatatlan, és nem segít a jelen fájdalmán. Valami több kell ennél! (22–24) – 4. Valóban több kell. Jézus kijelenti, hogy Ő a feltámadás és az élet, és aki hisz Őbenne, az él, az már most örök életet él. A távoli ígéretet Jézus Krisztus a jelenbe hozza, áthatja vele a jelent. (25–27)
___
* HOL A VALÓDI MEGOLDÁS?
– 1. A gyász fájdalmát másként hordozzuk, mint ahogy az élet terheit is különbözőképpen viseljük (Lukács 10,38–42).
Mária csendesen sírdogál.
Márta a gyászban, sírva is tevékeny, tesz, vesz, sietve Jézus elé fut, hogy kiöntse neki panaszát (17–21), kérdéseit, amiben gyarló és elmaradhatatlan emberi vádaskodás is lapul: miért engedte Jézus, hogy meghaljon a testvére, Lázár, miért nem jött időben?
Az Úr elé így is járulhatunk, de csak Őelé, hogy az Úr előtt megszabaduljunk minden panasztól, kérdéstől, vádaskodástól, és megbékülten mehessünk az emberek közé (17–21).
– 2. De csak az járulhat így az Úr elé, akinek már megadatott az alapvető reménység ismerete.
Márta azt már tudta, hogy „az utolsó napon” feltámad a testvére.
Nagy kérdés, hogy ezt mennyire hitte, de tudta, hallott róla!
Ezért a bajban eszébe jut az, amit erről hallott.
Mint egy „leckét”, felmondja Jézusnak mindezt.
A mi gyerekeink mit hallanak tőlünk az egyetlen reménységről, mi jut eszükbe a bajban, kihez fordulnak, mibe kapaszkodnak, kiben bíznak?
– 3. Márta legalább tudta a „leckét”, nagy bajában tudta, hogy kihez forduljon.
Ebben az ismeretben persze ott feszül a mérhetetlen fájdalom, hogy feltámad majd a testvére ama napon, de az olyan messze van, beláthatatlan, és nem segít a jelen fájdalmán és kínjain.
Valami más, valami több kell ennél! (22–24)
– 4. Valóban több kell.
Jézus kijelenti, hogy Ő a feltámadás és az élet, és aki hisz Őbenne, az él, az már most örök életet él.
A távoli ígéretet Jézus Krisztus a jelenbe hozza, áthatja vele a jelent.
Ez jelentheti számunkra az egyetlen vigaszt és erőforrást.
Én vagyok, ti is vagytok!
Az a döntő kérdés, hogy hisszük–e ezt?
Az ismeret csak ugródeszka, a hit emel fel onnan az örök élet valóságába, és a lendületet az Úr kegyelme adja: „Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia…” (25–27).