„Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.” Mt 18,21–35
A számadást tartó királynak az anyagi hátránynál fontosabb volt a kapcsolat (27). A gonosz szolgának a kapcsolatnál fontosabb volt adóssága behajtása (28). A „Ki követel, ki tartozik?" egysíkú vitája értelmét veszti, ha érdekeink mentén dúló harcainkra Jézus kereszthalálának nézőpontjából tekintünk. Uram, köszönöm, hogy a te történetedbe kapcsolódva életem „eget rengető" sérelmei szívemből kiengedhetővé vál(hat)nak.
RÉ 484 MRÉ 343
„Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere.” (2Mózes 4,1–17) 2Mózes 4,1–17
(10) „Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere.”(2Mózes 4,1–17)* MÓZES KIFOGÁSA az, hogy nem ért ő a beszédhez. – 1. Lám, az élő Isten szolgálatában mindig is elsődleges szerepe volt az igehirdetésnek. Mózes azt mondhatta, amit Isten rábízott. A beszéd tartalmát és hatását is az Úr tarja kezében, és minden alkalmatlanságunk ellenére is elvégzi célját az Úr szava (10–13). – 2. Fontos lehet a segítség, de a szép, hangos és ékes beszédű Áron segítsége csak Mózes bíztatása, mert továbbra is ő a szószóló… (14–16). – 3. Emberileg érthető, hogy Mózes megijedt: hiszen a feladat hatalmas, mi pedig önmagunkban alkalmatlanok vagyunk, nemcsak beszédünkben, hanem egész valónkban (2Korinthus 3,5). Mégis, az Úr ereje a mi erőtlenségünk által ér célhoz (2Korinthus 12,9). – 4. Ezért Isten adhat jeleket, csodákat, amelyek mégis megerősítik hitünket, Isten szavát, hatalmát és reménységünket. A jelek mindig az adott kornak megfelelőek. Már mások ezek a jelek Jézus korában, és megint mások ma. Mindazáltal nem a csodáért hiszünk, nem jeleket várunk, hanem az Úr beszédét (1–9).
___
* MÓZES KIFOGÁSA az, hogy nem ért ő a beszédhez.
– 1. Lám, az élő Isten szolgálatában mindig is elsődleges szerepe volt az igehirdetésnek.
Mózes azt mondhatta, amit Isten rábízott.
A beszéd tartalmát és hatását is az Úr tarja kezében, és minden alkalmatlanságunk ellenére is elvégzi célját az Úr szava (10–13).
– 2. Fontos lehet a segítség, de a szép, hangos és ékes beszédű Áron segítsége csak Mózes bíztatása, amelyben Isten jelzi, hogy a szolgálatban emberi eszközöket is állít majd mellé, de Mózes akkor sem menekülhet attól, hogy ő szóljon, hogy ő álljon elől, mint Isten népének vezetője, Isten szolgája, „képviselője” (16), aki szavával, „igehirdetésével vezet”.
Nem a szép beszéd, hanem az Úr szava éri el üdvösséges célját (14–16).
– 3. Emberileg érthető, hogy Mózes megijedt: hiszen a feladat hatalmas, mi pedig önmagunkban alkalmatlanok vagyunk, nemcsak beszédünkben, hanem egész valónkban (2Korinthus 3,5).
Mégis, az Úr ereje a mi erőtlenségünk által ér célhoz (2Korinthus 12,9).
Valóban ijesztő mindez.
Minél inkább benne állunk a szolgálatban, és már elhagyott bennünket a „naivitás”, és csak a puszta valóság marad, annál inkább hatalmába keríthet bennünket ez a félelem.
Hiszen a puszta valóság az egyházban is fájó; – beleértve kegyességi, teológiai és érdekvitákat; ide sorolva lelkészi életsorsokat, gyülekezeti állapotokat; – másként ijesztő ez a rajongó kisegyházak sikerteológiájában, másként a fundamentalista szigorban, megint másként vidéki gyülekezeteinkben halódásában, felekezeti különbségekben, a megváltozott világunk okozta kihívásokban.
– 4. Ezért Isten adhat jeleket, csodákat, amelyek mégis megerősítik hitünket, Isten szavát, hatalmát és reménységünket.
A jelek mindig az adott kornak megfelelőek.
Már mások ezek a jelek Jézus korában, és megint mások ma.
Mert ma is vannak csodák.
A „csendes csodák” is azok.
De ezeken túl ma is vannak csodás gyógyulások, mennyei erők, embereken túli áldások.
Mindazáltal nem a csodáért hiszünk, nem jeleket várunk, hanem az Úr beszédét, ezen keresztül az Urat magát (1–9).