„ ...add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” Mt 19,16–26
Hitéletünkbe oly sok minden beépült, aminek nincs köze Istenhez. Az „ahol tud, segít" keresztyén hitéletét az úttörők 12 pontja, a „mi így szoktuk" keresztyénét a hagyomány, a „jó" reformátusét pedig egy hiú ábránd határozza meg. A jó ember annyit foglalkozik önmaga jóságával, hogy már saját jóságában hisz (16). Jézustól sem vár mást, mint hogy visszaigazolja önmagával megtöltött, önmagába záruló hitét (20). Pedig aki részegre issza magát önmaga igazolásának seprőjével, az a halálba taszítja saját lelkét. A megbetegítő élettörténetekből van lehetőség kilépni (21), de lehet jóságunkhoz ragaszkodva, koldusszegényen továbbmenni is (22).
RÉ 262 MRÉ 396
„Meghallottam…panaszkodását…” (2Mózes 6) 2Mózes 6
(5) „Meghallottam…panaszkodását…” (2Mózes 6) LEHET PANASZKODNI? – 1. Sok nyomorúság van ezen a világon, sok testi és lelki kín. Van olyan fájdalom, ami annyira fáj, hogy akármilyen erős is a hitünk, az kibuggyan belőlünk, ahogy kifakadtak a zsoltáros panaszai. Sokan jó dolgukban panaszkodnak? Ilyen is van, ugyanakkor ezt se becsüljük le, mert a jólét valóban felszínre hozza és leplezetlenné teszi az emberlét alapvető megoldatlanságát. – 2. Aki azonban hisz a mindenható, szabadító Úrban, az panaszában is imádkozik,imádságos szívvel kiált és bizonyossággal remél. Az ilyen ember panasza soha sem másokat fárasztó nyavalygás, hanem mindig imádság. Isten népének tagjai azért nem hallgattak Mózesre, mert kishitűek voltak (9); – sőt, maga Mózes is gyakran kishitű volt (10–13). Ilyenkor pedig kemény életünk elhomályosít minden mást, úrrá lesz a panasz, a szitok, a káromlás; – a reménytelenség vagy az erőszak (9).* – 3. Az Úr azonban beleszól panaszos életünkbe: Megszólít, kijelenti magát nekünk, mellénk áll, népévé formál minket, megszabadít és hazavisz (2–8). – A mindenható Isten Jézus Krisztusban megváltott: ne panaszkodj, imádkozz és bizonyossággal remélj, tedd a dolgod, az Úr pedig cselekszik.
___
* Valóban hit–kérdés, hogy miként értékelünk, értelmezünk, látunk és hordozunk valamit.
Egy kedves helyünkön patakocska csobog a Balaton felé.
Gyakran sétálunk erre.
Egy szép tanya is található itt.
Gyönyörködve tekintünk erre az épületre, az egész „együttesre”…
Ugyanakkor, pont a tanya alatt összeszűkül a patak medre, és a szintkülönbség miatt irdatlan robajjal zúdul alá a víz.
Jaj de szép, még vízesésük is van azoknak, akiké ez a „paradicsom”!
Kis idő után azonban azt állapítottam meg, hogy ezt a szerintünk szép robajt egész nap, még éjszaka is hallgatni, márpedig nem lehet nem hallani, megterhelő is lehet.
Mi a szép és mi nem az, mi a nehéz és mi könnyű, ki a gazdag és ki a szegény, mi fáj és mi hordozható el, mi ad okot panaszra és mi a nyavalygás?
Mindezek – anélkül, hogy lényegi dolgokat relativizálnánk – igen viszonylagosak, mindenki a maga nézőpontjából, gyarló módon képes csak megítélni azokat.
Vagyis, csak a szabadító Úrba vetett hit segít helyesen látni, értékelni, hordozni dolgainkat: panasz helyett imádkozni, szüntelen imádkozni (1Thesszalonika 5,17), ahogy a patak szüntelen csobog, és a szakadéknál zubog, még hangosabban „kiált”!