(1) „Nekem szentelj…minden elsőszülöttet…” (2Mózes 13) Azért mentette meg az Úr népe elsőszülötteit a tizedik csapás esetében, mert az egész népet szereti, megszabadítja, magáénak vallja. Soha ne felejtsük el ezt, mert életünk erőforrása, hogy az Úr tulajdonai vagyunk! Emlékeztessük erre imádságos szívvel magunkat és gyermekeinket. Minden istentisztelet erre való emlékezés, emlékeztetés, ebben a szabadításban való részesedés, ezért való hálaadás (1–10). Amikor tehát az Úr bejelentette népe elsőszülötteire vonatkozó igényét, akkor azt hirdette meg, hogy az egész az Övé, minden az Övé. Az első rész odaszentelése az egész odaszenteléséről szóló jeladás, „megváltva”, „helyettesítve” azokat báránnyal. Isten népének kiválasztása, mint az Úr elsőszülött fiának kiválasztása (4,22) azt hirdeti, hogy minden nép, az egész föld az Úré (1Korinthus 10.26). A „rész” tehát az „egészért” van, az első elkülönítése és megváltása nem vezethet a többiektől való elkülönüléshez (11–16). Ez a megváltás, a két szövetség fordulóján, Isten üdvözítő akarata szerint egyetlen egyre terhelődik, az Isten bárányára, Jézus Krisztusra, aki hordozza, mint halottak közül az elsőszülött (Kolossé 1,18), az egész világ bűneit (János 1,29). Az Úr vezet életünk útján az örök, krisztusi haza felé, és a hosszabb, kerülőút is értünk van; minket véd, még ha fáradtságosabb is. A kerülőút, nem tévút (17–21).