(11) „…Üdvözítő született…” (Lukács 2,1–20) Mindig megcsodálom a karácsonyi evangélium stílusának egyszerűségét. Isten hívó szeretetéről tényközlően, világos egyszerűséggel beszél az evangélista (1–6). Itt nyoma sincs szenzációnak, hatásvadász elérzékenyülésnek, vagy hitre térítő buzgalomnak. Pedig a világtörténelem és az üdvtörténet legnagyobb eseményéről tudósít Lukács evangéliuma: a világ Megváltójának születéséről. Isten Igéje halkan, de világos és érthető határozottsággal közli a szabadítás evangéliumát. Nem akar hatni.

Lukács tényeket közöl, egy megtörtént eseményről ad hírt. Augusztusz császár és Kviriniusz helytartó nevét is azért közli, hogy jelezze, itt nem legendáról, mítoszról, meséről van szó, hanem történelemről. Az üdvtörténet a világtörténelemben történik. Már az evangélium ajánlásában, az úgynevezett prológusban is kihangsúlyozza az orvos Lukács, hogy tudósítást ír: mindennek pontosan utána járt, azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi voltak az eseményeknek, hogy az olvasók megtudják Jézus Krisztusról a kétségtelen valóságot (1,1–4).

Nem olvasható itt semmi olyan, ami az igen labilis és bizonytalanul hullámzó emberi érzelmekre hatna. Az első karácsony, az első „szenteste” Lukács leírása szerint kevéssé hasonlít a mai „szirupos” karácsonyokhoz. Lukács leírásában egy tényről van szó, mégpedig olyan tényről, amely alapjaiban – és nem csupán pár napra – változtathatja meg életünket: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (10–11) A hit soha nem érzelem, hanem sziklaszilárd tényeken alapuló ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség.

A karácsonyi történet leírása hemzseg a ma is aktuális és fontos üzenetektől, Lukács evangéliuma második fejezetében. Most csak „tőmondatokban” utalok ezekre, hogy érzékeltessem a karácsonyi híradás gazdagságát.

Betlehem (4), ahol Jézus Krisztus megszületett, azt jelenti: a „kenyér háza”, mert Ő később úgy szólt magáról, hogy Ő az élet kenyere: „…aki énhozzám jön nem éhezik meg soha…” (János 6,35).

Akkor „az egész lakott földet” írták össze a császár parancsára (1), és noha tudjuk, hogy e kifejezés alatt a hatalmas Római Birodalmat értették, de az „egész föld” mégis jelezni akarja azt, hogy az egész földnek szól ez az evangélium, mindenkinek, benne neked és nekem. Nem személyválogató az Isten. A Jézus Krisztusról szóló evangélium egyetemes és abszolút igényű.

Ahol pedig az evangélium megszólal, ott mozgás támad; – mint a karácsonyi események során: összeírás, népszámlálás, mindenki megy a maga városába, egy népvándorlás kezdődik; – de nemcsak a földön, a mennyben is: angyal hirdeti az örömüzenetet, és angyalseregek magasztalják az Urat; – megmozdul a menny és a föld. Jézus Krisztus evangéliuma megmozgat, felkeveri a nyugodt, de posványos állóvizet, és az élet vizével frissíti fel azt. Isten kimozdít a holtpontról, kihív a régiből, és elindít az új, az örök és maradandó felé: Názáretből Betlehembe (8–20).

Üzenetértéke van annak is, ahogy Lukács leírja, amint Mária bepólyálta és jászolba fektette gyermekét (6). A Megváltó születése, halála és feltámadása hirdeti, hogy Isten bepólyál bennünket az Ő szeretetébe. Ahogy a kisgyermek számára a pólya védelmet, melegséget, oltalmat jelent, úgy Jézus Krisztus eljövetele az ember számára ugyanezt ajándékozza az életviharok közepette.

A Megváltó születése jel (12): Isten szereti ezt a világot: – hiszen eljött erre a világra értünk, végigjárta az emberélet útját; – megmutatta, hogy lehetne másként elhordozni mindazt, az Ő erejével, ami a bűntől rontott világban érhet bennünket. De Ő nemcsak erőt adó példa, hanem Megváltó, aki megszabadítja ezt a világot, bűntől, betegségtől, haláltól, gonosztól; – mert mindezek mégiscsak erősebbek nálunk, embereknél, még hitben járva is erősebbek. A feltámadott Úr azonban erősebb az ártó hatalmaknál! Őbenne, Őáltala, Ővele van esélyünk!