(19) „…róluk mondta…” (Lukács 20,9–19) Nagy ajándék ez, nagy méltóság: Isten szőlőskertjében dolgozhatunk, Isten munkásai, szolgái lehetünk (9). A „Gazda” elutazott, nincs minden mozdulatnál a nyomunkban, de folyamatosan figyelmeztet, hogy Ő nem feledkezett el szőlőjéről, hiszen szolgákat küld hozzánk, munkásokhoz, gyümölcsökért (10). Mi azonban elfeledkeztünk arról, hogy a szőlőskert nem a miénk. Ez a bűn: – Isten ajándékát az ember magának tulajdonítja; – szolgálat helyett elkezd uralkodni; – a „Gazda” követeinek figyelmeztetését számonkérésnek veszi, és a legbrutálisabb eszközöktől sem riad vissza; – megveri, meggyalázza, megöli az Isten ügyének követeit; – majd a „Gazda” egyszülött Fiát sem kíméli; – hogy végleg övé legyen a szőlő (11–15). Mit érdemelnek az ilyen munkások, akik így visszaéltek a „Gazda” bizalmával? Kivetik őket a szőlőből és másoknak adják azt (16). Hogyan viszonyulunk Isten Fiához? Kinek tartjuk Őt? Minden más viszonyulásunkat ez határozza meg. Aki Isten Fiában, Jézus Krisztusban nem hisz, az „megveti” a szegletkövet, így az egész épület összedől és maga alá temet (Zsoltárok 118,22). Itt most rólunk van szó!

___

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Aki Jézus Krisztusban nem hisz, az nem hisz Istenben, nem bízik a másikban, nem becsüli meg a lakott földet, a szőlőskertet, hanem mindent, minden áron, halálos önzésben csak önmagának akar.

Olyan ez, mint amikor valaki az épület meghatározó boltozatából kivésetné a szegletkövet. Összedőlne az egész! Templomunk főbejáratánál egy ilyen hatalmas vörös szegletkő tartja az egész homlokzatot, a fölötte magasodó tornyot. A szegletkő nélkül nincs épület!

Ma máshol vannak a példázat hangsúlyai, mint Jézus korában, de ugyanolyan erővel szól, rámutat valóságos állapotunkra: rólunk szól, megrettent és megtérésre hív.

Boldog az, aki megrettenhet, megtérhet, és a szőlőskert rábízott kis szegletében, áldozatokat hozva, másként élhet.