előző nap
következő nap

„Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban,...” Filem 1–7

1 Pál, Krisztus Jézus foglya és Timóteus, a testvér Filemonnak, szeretett testvérünknek és munkatársunknak, 2 Appiának, a mi testvérünknek, Arkhipposznak, a mi bajtársunknak és a házadban levő gyülekezetnek: 3 Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. 4 Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, 5 mert hallottam az Úr Jézusba vetett hitedről és a szentek iránt tanúsított szeretetedről, 6 és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk. 7 Szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem.

Ez a levél a hatalom gyakorlásáról szól. A nemek és a kultúrák különbözőségével szemben soha nem volt benne Isten teremtésének tervében a rabszolgaság, amelynek gyökere a hatalommal való visszaélés. Pál szembehelyezkedik ezzel, amikor Krisztus foglyaként és nem tekintélyes apostolként mutatkozik be, amikor idősként a más generációhoz tartozó Timóteust testvérnek hívja, és Filemon mellett köszönti a feleséget, Appiát, és a fiukat is. Férfiak és nők, valamint a római elit tagjai a gyülekezet körében együtt, zsidók és görögök Isten családtagjaiként. Ez azért lehetséges, mert Jézus átírta a viszonyokat (Gal 3,28).

RÉ 108 MRÉ 108

„…én szabtam határt homokból a tengernek…” (Jeremiás 5,18–31) Jeremiás 5,18–31

(22) „…én szabtam határt homokból a tengernek…” (Jeremiás 5,18–31)

Jeremiás próféta könyve tele van SZEMLÉLETES KÉPEKKEL.

– 1. Megdöbbentő képet fest elénk itt is a próféta Isten népének hűtlenségéről és engedetlenségéről. Még a tenger is megmarad örökké tartó gátjai között, amelyet Isten szabott neki, és amelyet nem hághat át, akármennyire ostromolja is azt. Isten népe azonban lázongó, dacos szívével nemcsak zúgolódva ostromolja „Isten gátjait”, hanem olyannyira engedetlen, hogy nem marad meg Isten szerető, óvó, megtartó szövetségének határain belül. Eszükbe sem jut, hogy féljék az Urat! (22–23)

– 2. Pedig az Isten még mindig kegyelmes hozzájuk: élteti őket, „esőt ad nekik” (24). Micsoda hálátlanság Isten kegyelmével visszaélni. Pedig drága véren szerzett kegyelem ez.

– 3. Engedetlenségünk nyomorúságossá teszi az életet: orvul tőrt vetünk egymásnak, önző módon csak magunkat hízlaljuk, még „csontsovány testben” is, gonosz beszédünkben nem ismerünk határt, csupán látványosan segítünk a szegényen, de az alapvető okokat nem hárítjuk el, miközben a vezetők is visszaélnek szolgálatukkal (26–31). Ha kicsap a tenger a medréből, mindent elsodor az áradás. – Uram irgalmazz!