„Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek;” Jn 6,1–15
Az ötezer ember megvendégelésének története Jézus azon csodája, melyről mind a négy evangélium beszámol. Több ezren tapasztalhatták meg Isten jelenlétét Jézus által. Ő a Messiás, aki Úr a természeti törvények felett is, aki az Atyával egy, aki vele teremt. Megtévedt emberi szemmel nézve hatalmas mágusnak tűnhet, aki épp sikerei csúcsán jár. Ott világlik ki egyértelműen, hogy ő Isten Fia, amikor az illékony földi királyság helyett visszavonul, hogy az ő mennyei Atyjával legyen. Vajon mi a sikereink közepette ünnepeltetjük magunkat, vagy hálát adva Istenünkkel keressük a közösséget?
RÉ 501 MRÉ 411
„Íme, én perlem peredet…” (Jeremiás 51,20–40) Jeremiás 51,20–40
(36) „Íme, én perlem peredet…” (Jeremiás 51,20–40)
Szíven ütött ez a mondat.
Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort.
Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak. Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág. Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.
Igen, mire megidősödünk: – megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa; – kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél; – és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.
Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk (36). Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz. Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.
____
Szíven ütött ez a mondat.
Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort.
Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak.
Mi minden rejlik egy szabálytalan fában, ha a „Mester” nyúl hozzá, és áldott pontossággal lefejti róla azt, ami nem odavaló.
Pont ezt teszi népével, és az egyes hívő emberrel is az Úr.
Mire megöregszünk, sok fájdalmas „vésés, csiszolás” nyomán, de kiábrázolódik bennünk az Úr arca, a Krisztus (Galata 2,20).
Ezek az idős emberek olyan hiteles ihletettséggel vallottak erről saját verseikben, amelyben az idős kor emlékező megadása mellett ott ragyogott a hit, a remény és a hálaadás.
Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág.
Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.
Igen, mire megidősödünk:
– megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa;
– másra szorulunk (János 21,18);
– kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél;
– és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.
Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk.
Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz.
Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.
Egy madárrajban nem tudjuk megszámolni, hányan vannak.
Az Úr tudja, hányan vagyunk, és hogy az övéi vagyunk.