előző nap
következő nap

„Én ismerem őt, hiszen tőle való vagyok, és ő küldött el engem” Jn 7,25–30

25 A jeruzsálemiek közül ekkor így szóltak némelyek: Vajon nem ő az, akit meg akarnak ölni? 26 És íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem szólnak ellene. Lehet, hogy a vezetők meggyőződtek arról, hogy ő a Krisztus? 27 Csakhogy róla tudjuk, honnan való; amikor azonban eljön a Krisztus, róla senki sem tudja majd, honnan való. 28 Amikor Jézus a templomban tanított, hangosan kiáltva szólt: Ti ismertek engem, tudjátok is, honnan való vagyok; de én nem önmagamtól jöttem, hanem igaz az, aki engem elküldött, akit ti nem ismertek. 29 Én ismerem őt, hiszen tőle való vagyok, és ő küldött el engem. 30 El akarták fogni tehát, de senki sem vetette rá a kezét, mert még nem jött el az ő órája.

„Én ismerem őt, hiszen tőle való vagyok, és ő küldött el engem" (29). A véges sosem fogadja be a végtelent. A földi ember „emberinek" gondolja Istent. Isten Fia emberré lett, de sohasem szűnt meg Istennek lenni. Kétezer év keresztyénségének ez a legnagyobb titka. Hittudósok százai törekedtek megfejteni a megfejthetetlent. Kimondani a kimondhatatlant. A mai ember is azt szeretné, ha valaki megmagyarázná ezt. Akkor majd hiszek! – mondják. Pedig a sorrend éppen fordított: először hiszem, hogy azután megértsem.

RÉ 489 MRÉ 282

„Az egész nép pedig nagy örömujjongásba tört ki…” (Ezsdrás 3,8–13) Ezsdrás 3,8–13

(11) „Az egész nép pedig nagy örömujjongásba tört ki…” (Ezsdrás 3,8–13)

ISTEN NÉPÉRŐL.

– 1. Az Isten népe vezetett nép. Isten népének szabadsága a vezetettségében van. Ahol a halál felé vezetnek, az kegyetlen, megváltás után kiáltó rabság, noha a „nagy szabadság” kezd ilyenné válni. Isten népét elhívott vezetők vezették, egy fejedelem és egy főpap, egy világi és egy lelki vezető, akik egy emberként, az Úrra figyelve irányították Isten népét. Ahol az Úrra figyelnek, ott ennek nyomán élet támad, épülés. Az épülés nemcsak építkezés, az önmagában pótcselekvés. Az épülés: hit, remény, szeretet és áldott szolgálat kapkodás és embertelen gürcölés nélkül (8–9).

– 2. Az Isten népe „templomos” nép. Első feladatuk a templom alapkövének elhelyezése, a templom újraépítése. A templom szent hely, egy darab menny ebben a világban, hirdetve azt, hogy Istenünk az örök élet tágasságába helyezte ezt a földi életet, így ez a földi élet is lehetne szebb... Az ószövetségi engesztelő áldozatok ezt a nagy ajándékot előlegezték meg (10).

– 3. Az Isten népe örvendező nép. Ez az örvendezés mindig Isten dicséretéből fakad, és nem emberi indulatból. Ez az öröm nem rajongó, de valós, maradandó öröm. Ez az öröm tud sírni is, mert ez az öröm megbecsüli az elődök által, az Úrtól kapott, mára eldobott ajándékokat; – de mégis reménységgel tekint a jövőbe (11–13).