előző nap
következő nap

„Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe...” ( Gal 2,1–10

1 Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. 2 Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a népek között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló. 3 Még a velem lévő Tituszt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, noha ő görög volt, 4 a befurakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. 5 Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra. 6 Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak – hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az ember személyét –, azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek. 7 Ellenkezőleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé. 8 Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a népek között. 9 És amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a népekhez menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. 10 Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről; ez az, amit én igyekeztem is megtenni.

„Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe..." (1). A korábbi találkozás óta Pál végigjárta első missziói útja állomásait, egyre mélyülő meggyőződéssel képviselte, hogy mindenkié az örömhír. Nincs előfeltétele, csupán a megnyert, és megvallott hit. Nekünk ma már nehezen érthető a konfliktus, amely Pál és a jeruzsálemi atyák között támadt. Inkább így gondolkodhatunk: hisszük-e, hogy akik éppen most találnak rá a templomra, a gyülekezetre és a hitre, éppúgy kedvesek Isten szemében, mint mi, akiknek a családja talán már több nemzedék óta az egyház tagja?

RÉ 26 MRÉ 26

„Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 146) Zsoltárok 146

(1) „Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 146)

A 146–150. fejezetek közötti zsoltárok szintén „HALLÉL ZSOLTÁROK”.

– 1. Az ószövetségi istentiszteleten az egyéni kegyesség is a gyülekezet közös áhítatán valósulhatott meg. A gyülekezetben kapja a Szentlélek indítását az egyén, hogy magasztalja az Urat, amíg csak él. Ravasz László magyarázata visszaadja a dicséret lényegét: A zsoltáros élete, létezése dicséretmondás; – ez pedig az üdvözültek állapota (1–2).

– 2. Ezek a „Hallél zsoltárok” azt hangsúlyozzák, hogy csak az Úrban lehet bízni, Jákób Istenében, aki az eget és a földet alkotta. Emberekben, hatalmasságokban, előkelőkben, halandókban ne bízzunk, mert azok tehetetlenek, sírba jutnak (3–6).

– 3. Ennek indoklására mi sokkal nyomósabb érvet tudunk előhozni, mint ahogy azt a zsoltáros tette. Hála az Úrnak, nemcsak azért bízhatunk az Úrban, mert Ő felkarolja a mindenféle szükségben szenvedőket! Ez fontos, de életünk valódi nyomorúságára nézve még édeskevés lenne. Ő Jézus Krisztusban megváltott a bűntől és a haláltól az örök életre, az üdvösségre (7–9).

– Dicsérjük az Urat! Dicsérjem az Urat!

___

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

A Zsoltárok könyvének ötödik fejezete a 107–150. zsoltárokat tartalmazza. Ezen belül a 113–118. zsoltárok Istent magasztaló ún. „Hallél zsoltárok”, a 120–134. zsoltárok „Zarándokénekek”, a 135–145. zsoltárok között találunk „Királyzsoltárokat” és „Panaszénekeket”, a 146–150. zsoltárok szintén „Hallél zsoltárok”.