előző nap
következő nap

„...bárki is jön ki elém..., feláldozom...” Bír 11,29–40

29 Ekkor az Úr lelke szállt Jeftére, és ő átvonult Gileádon és Manassén, majd átvonult Gileád-Micpén, és Gileád-Micpéből vonult az ammóniak ellen. 30 Fogadalmat tett Jefte az Úrnak, és ezt mondta: Ha valóban kezembe adod az ammóniakat, 31 akkor bárki is jön ki elém a házam ajtaján, amikor épségben visszatérek az ammóniaktól, az Úré lesz az, feláldozom égőáldozatul. 32 Fölvonult Jefte az ammóniak ellen, és megütközött velük. Az Úr pedig a kezébe adta őket. 33 Verte őket Aróértól fogva a Minnítbe vezető útig, húsz városon keresztül egészen Ábél-Kerámímig. Igen nagy vereség volt ez. Így kellett megalázkodniuk az ammóniaknak Izráel fiai előtt. 34 Amikor Jefte megérkezett Micpába a házához, éppen a leánya jött ki eléje dobolva és táncolva. Csak ez az egyetlen gyermeke volt, nem volt rajta kívül se fia, se leánya. 35 Amikor meglátta őt, megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: Ó, leányom! Porba sújtottál, szerencsétlenné tettél! Mert én magam adtam szavamat az Úrnak, és nem vonhatom vissza. 36 A leány így felelt neki: Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, tedd velem azt, amit kimondtál! Hiszen megengedte az Úr, hogy bosszút állj ellenségeiden, az ammóniakon. 37 Majd ezt mondta apjának: Csak arra az egyre kérlek, ne bánts engem két hónapig: hadd menjek el a hegyek közé elsiratni a szüzességemet barátnőimmel! 38 Az apja azt felelte: Menj! És elbocsátotta két hónapra. Az pedig elment a barátnőivel elsiratni szüzességét a hegyek között. 39 Két hónap múlva visszatért apjához, az pedig megtette vele azt, amit megfogadott. A leány soha nem hált férfival. Azóta vált szokássá Izráelben, 40 hogy évről évre elmennek Izráel leányai, és megéneklik a gileádi Jefte leányát, évente négy napig.

„...bárki is jön ki elém..., feláldozom..." (31). A meggondolatlan beszédnek mindig súlyos következménye van. Jefte a győzelemnek rendelt alá mindent. Azt is, amit az Úr nem kívánt tőle. Felszínes volt az istenismerete is. Noha az Úr Lelke volt rajta (29), nem gondolt arra a törvényre, amelyben az Úr megtiltja az emberáldozatot (5Móz 18,10). Arra sem, hogy akárhol nem lehetett áldozatot bemutatni, csak a papság felügyelete alatt. Óvakodjunk a meggondolatlan beszédtől imádságban és emberi kapcsolatainkban is (vö. Mt 26,34). Alaposan tanulmányozzuk az Írást, törekedjünk az Úr jobb megismerésére, mert a felszínes istenismeret rossz döntések forrása lehet.

RÉ 262 MRÉ 396

„És sírásra fakadt.” (Márk 14,66–72) Márk 14,66–72

(72) „És sírásra fakadt.” (Márk 14,66–72)

Láttam már olyan arckifejezést, amire néma rettenetként ült ki a pánik, amely aztán tehetetlenné bénította az egész testet. Az illető nem volt pánikbeteg, normális, lelkileg is kiegyensúlyozott életet élt, de egy váratlan, tragikus fordulat pillanatok alatt teljesen kizökkentette őt élete okosan felépített egyensúlyából.

Szeretünk mítoszokat gyártani arról, hogy mi micsoda hősként bírjuk a megpróbáltatásokat, a fájdalmat, félelmet, betegséget. Nyilván sok példa van erre is, hiszen sokunkat megerősít, felvértez az Úr egy-egy helyzetben. Az Úr erősít meg, akár elismerjük, akár nem. Mi azonban mindig ezeket a „hősies példákat” harsogjuk, mert emberi nyomorúságunk része, hogy gyarló, látványos kirakatemberek vagyunk! Éppen ezért, adatnak olyan helyzetek, amikor az Úr nem erősít meg, hanem hagy elbukni, kétségbeesni: – Lám, ennyire futja a saját erődből!

Péter tagadásának története nagyon is „megható”, mert pont annyira emberi, pont annyira nyomorult, amennyire önző életünk, a halálos téthelyzetek félelmei között, saját „zsigerei” alapján viselkedhet. Ne legyen illúziónk! Ha nem könyörül az Isten, tagadóvá leszel, a legszentebbet is megtagadod, csak azért, hogy magadat védd! Vedd észre, hogy könyörülő Istened van! Péteren ezzel a tagadással is könyörült az Úr: pánik, tagadás, átkozódás, teljes kiborulás után keserves sírás, amely nem a hiszti, „nem a színpad”, hanem a bűnbánat zokogása volt. Amikor életünk tengelye kimozdul a helyéről, a világ tengelye, az Úr irgalma, akkor is a helyén van!