„Óvakodjatok… a képmutatástól!” Lk 12,1–12
1 Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak a tanítványaihoz: Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól! 2 Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. 3 Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt napvilágnál fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni. 4 Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. 5 Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony mondom nektek: tőle féljetek! 6 Ugye, öt verebet adnak két fillérért, de Isten egyről sem feledkezik meg közülük. 7 Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok! 8 Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. 9 Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. 10 Ha valaki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg. 11 Amikor a zsinagógákba, a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, 12 mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.
Bibliaolvasó Kalauz – Pecsuk Ottó igemagyarázata
„Óvakodjatok… a képmutatástól!” (1). Korábban egyszerűen a képmutató vallásosság szimbólumát és Jézus ellenfeleit láttuk a farizeusokban, de ma már figyelemmel vagyunk azokra is, akikkel Jézusnak pozitívabb kapcsolata volt. Bizonyára megvolt bennük a törekvés a kegyes és vallásos életre, de jellemezte őket a kegyesek legnagyobb félelme: nehogy kiderüljön róluk, hogy ők is esendő, bűnös emberek. Ne engedjük meg magunknak, hogy ez a félelem irányítson!
RÉ 242 MRÉ 369
„…a halál kamráiba visz le.” Példabeszédek 7
1 Fiam, őrizd meg szavaimat, és zárd magadba parancsaimat! 2 Tartsd meg parancsaimat, hogy élj, tanításomat őrizd, mint a szemed fényét! 3 Kösd ujjaidra, írd föl szíved táblájára! 4 Mondd a bölcsességnek, hogy a nővéred, és az értelmet nevezd jó ismerősödnek, 5 hogy megőrizzen a más feleségétől és a hízelgő szavú idegen nőtől. 6 Mert házamnak az ablakán, a rácson át kinéztem, 7 és láttam a tapasztalatlanok között, észrevettem a fiúk között egy esztelen ifjút. 8 Az utcán járkált, egy utcasarkon, és megindult a ház felé, 9 esti alkonyatkor, a sötét éjszaka közepén. 10 Egyszer csak egy asszony termett előtte, parázna nőnek öltözve, csalfa szívvel. 11 Fecseg az ilyen és féktelen, lábai nem nyughatnak otthon, 12 hol az utcán, hol a tereken van, és minden sarkon leselkedik. 13 A nő megragadta, megcsókolta, és szemtelen képpel így szólt hozzá: 14 Békeáldozatot kellett bemutatnom, ma teljesítettem fogadalmaimat, 15 azért jöttem ki eléd, hogy megkeresselek téged, és rád találtam! 16 Terítőket terítettem fekhelyemre, egyiptomi színes szőtteseket; 17 illatossá tettem heverőmet mirhával, aloéval és fahéjjal. 18 Jöjj, ittasodjunk meg a gyönyörtől reggelig, élvezzük a szerelmet! 19 Mert nincs itthon a férjem, messze útra ment, 20 a pénzes zacskót is magával vitte, csak holdtöltekor érkezik haza. 21 Sok beszéddel rá is vette, hízelgő szóval elcsábította. 22 Az meg követte őt oktalanul, ahogy a marha megy a vágóhídra, mint egy bilincsbe béklyózott bolond. 23 De végül nyíl hasít a májába. Úgy jár, mint a kelepcébe siető madár, amely nem tudja, hogy az az életébe kerül. 24 Azért, fiaim, hallgassatok rám, és figyeljetek szavaimra! 25 Az ilyen nő útjára ne vezessen szíved, ne tévedj rá ösvényeire! 26 Mert sok embert ejtett el halálra sebezve; életerős volt mind, akiket meggyilkolt. 27 Háza a holtak hazájába vezet, levisz a halál kamráiba.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(27) „…a halál kamráiba visz le.” (Példabeszédek 7)
– Próbáljuk ki: minden nap leírni a napi Igéből egy verset, egy üzenetet, egy sort; ezt a cetlit pedig a zsebünkbe tenni; a nap folyamán többször elővenni, mondogatni, megtanulni, imádkozni! Közben a megtartó Jézus Krisztus fogja a kezünket, hogy el ne vesszünk az élet sűrűjében…
– Isten törvényének tanítását az ujjakon lévő figyelmeztető szíjakon kellett viselniük Isten népe tagjainak (5Mózes 6,8). Bizonyos esetekben a szív fölött, a nyakban is hordtak ilyen emlékeztetőt (Jeremiás 31,33). Szükség van az állandó, folytonos mennyei segítségre, figyelmeztetésre, mert a kísértés is állandó (1–4).
– Itt a kísértést a férje távollétét kihasználó asszony jelenti. Elég csak „kinézni az ablakon” (6), és máris találkozunk az „odakint” tobzódó kísértésekkel, ez esetben egy unatkozó vagy elégedetlen asszony tekintetével és mosolyával. Itt az asszony a kezdeményező, akinek nem tudott ellent állni a fiatalember (6–21), és olyanná lett, mint a kelepcébe siető madár, vagy a vágóhídra hajtott bika (22–23).
– Ez az egyik nagy kísértés, de sok másik van még. Mindegyik legyőzhet. A minket körülvevő „élvezeti kultúra” tele van kísértéssel: élvezzük a szerelmet, a hatalmat, az életet; ennek mindent rendeljünk alá (18). Az élvezetek mindig „kultikusak”, mint ahogy itt is békeáldozathoz kapcsolódik a paráznaság, a konkrét házasságtörés (14); vagyis beszélgetünk, nagy és szép dolgokról, és közben rejtetten gyakran csak az élvezetről és a hozzá szükséges pénzeszsákról van szó (20). Igen nyersen leírja ezt a mai igeszakasz, nem kertel. Rámutat arra, amiben vagyunk. Hát nézzük meg, miről szól manapság is minden a valóságban és az alkotásokban: élvezet, szerelem, pénz, hatalom… Persze, nemes „áldozat”, „kultúra” mögé emeljük mindezeket, álcaként. Nem az „élvezettel”, nem a „jó” dologgal van önmagában baj, hanem azzal, hogy Isten nélkül, és a másik megnyomorítása árán akarunk és tudunk csak „élvezni”… Ez a nagy baj!!!
– Isten szavait, féltő szeretettel kimondott parancsait megőrizni, megtartani: az életet jelenti (1–4); míg az ellenkezője a halál kamráiba vezet (27). Érzékletes a kép: a halál nem megsemmisülés, hanem „kamra-lét”, megkötözött lét, kárt vallott élet. Ezt a „kamra-létet” már ebben a világban éljük, ha nem adatik meg nekünk az a mennyei bölcsesség, amely Isten szavát, annak parancsait komolyan veszi, megőrzi, mennyei erővel megtartja (27). Isten jelenléte, szava, megtartó parancsai nélkül a szegénység kunyhójánál is „szűkösebb” ez a kamra-lét; amely a dúsgazdagságot is ugyanúgy szűk kamrává nyomorítja.
– Ki lehetne jönni a szűk és sötét kamrából, az élet teljességére! (János 10,10) Jézus Krisztus feltámadott. Ő megnyitotta a halál kamráit. Ő felragyogtatta előttünk Isten szavát, szívünkbe írta az Úr parancsait, mint az örök élet boldog rendjét. Ő kihozta népét a halál kamráiból! Ő fogja a kezünket! Ő tart meg bennünket! Őrá figyelünk! (Zsidókhoz írt levél 12,2)