„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig meg-alázza magát, felmagasztaltatik” Lk 14,1–14
1 Amikor egyszer szombaton bement Jézus a farizeusok egyik vezetőjének a házába ebédelni, azok figyelték őt. 2 Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. 3 Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? 4 De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. 5 Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? 6 Nem tudtak erre mit felelni. 7 Azután egy példázatot mondott a meghívottaknak, amikor látta, hogyan válogatják a főhelyeket: 8 Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. 9 És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyed! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. 10 Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! Akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. 11 Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. 12 Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. 13 Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, 14 és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.
Bibliaolvasó Kalauz – Vad Zsigmond igemagyarázata
„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig meg-alázza magát, felmagasztaltatik” (11). Így lesznek az elsőkből utol-sók, és az utolsókból elsők. Hányan keresik a felmagasztalás útját, de nem találják meg! Jézus megmutatja a hozzá vezető utat. A felmagasztalásban az fog részesülni, aki megalázza magát őszintén, nem képmutatóan, és ebben is követi Mesterét.
RÉ 251 MRÉ 361
„Az igaz törődik még állatjának kívánságával is, a bűnösnek még az irgalma is kegyetlen.” Példabeszédek 12
1 Aki szereti az intelmet, szereti a tudást, aki pedig gyűlöli a feddést, az ostoba marad. 2 A jó ember jóakaratot nyer az Úrtól, de az alattomos embert ő bűnösnek tartja. 3 Nem áll szilárdan a bűnösen élő ember, de az igazak gyökere mozdíthatatlan. 4 A derék asszony urának koronája, de mint a csontszú, olyan a szégyentelen. 5 Az igazak gondolatai helyesek, a bűnösök szándékai csalárdak. 6 A bűnösök szavai vérszomjasak, de a becsületeseket megmenti beszédük. 7 Romlás éri a bűnösöket, és odalesznek, de az igazak háza megmarad. 8 Értelmének megfelelően dicsérik az embert, a fondorlatos szívűt pedig megvetik. 9 Jobb annak, akit lebecsülnek, de szolgája van, mint annak, aki dicsekszik, de alig van kenyere. 10 Az igaz törődik még állatjának kívánságával is, a bűnösnek még az irgalma is kegyetlen. 11 Aki műveli földjét, jóllakik kenyérrel, de aki hiábavalóságokat hajszol, az esztelen. 12 A bűnös a gonoszsággal szerzett zsákmányra vágyik, az igazak mégis gyökeret vernek. 13 A vétkes ajak veszedelmes csapda, de az igaz kikerül a bajból. 14 Amit mond az ember, annak a gyümölcséből lakik jól, és amit tesz az ember, azt fizetik neki vissza. 15 A bolond helyesnek tartja a maga útját, a bölcs pedig hallgat a tanácsra. 16 A bolond bosszúsága azonnal kitudódik, az okos pedig leplezi szégyenét. 17 Aki igazán szól, az igazat mondja el, a hamis tanú pedig a csalárdságot. 18 Van, akinek a fecsegése olyan, mint a tőrdöfés, a bölcsek nyelve pedig gyógyít. 19 Az igaz ajak mindig állhatatos, a hazug nyelv pedig egy pillanatig sem az. 20 Csalárdság van azok szívében, akik a rosszon fáradoznak, de akik tanácsukkal békére intenek, azok szívében öröm. 21 Nem éri az igazat semmi veszedelem, de a bűnösök élete bajjal lesz tele. 22 Utálja az Úr a hazug ajkat, de a helyesen élőket kedveli. 23 Az okos ember nem fitogtatja tudását, az esztelen pedig kérkedik bolondságával. 24 A szorgalmasak uralkodni fognak, a lusta pedig robotolni fog. 25 Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja. 26 Az igaz utat tud mutatni másnak is, a bűnösöket pedig tévelygésbe viszi saját útjuk. 27 A lusta a vadászzsákmányt sem süti meg, pedig drága kincse az embernek a szorgalom. 28 Az igazság ösvényén élet van, és útja nem a halál felé vezet.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(10) „Az igaz törődik még állatjának kívánságával is, a bűnösnek még az irgalma is kegyetlen.” (Példabeszédek 12)
– Ez az igevers most „talált”. Annyi apró dolog történt ma: de mindegyik mögött pontosan látom, hogy mi miért úgy van, mi mire válasz, mondjuk a napi csatározásokban, ideértve még az egymásnak való segítségünket is. Irgalmatlan és kegyetlen mélységek kútjai ezek, nem is merünk belenézni…
– A bűnösnek még az irgalma is kegyetlen. Igen, ez pont így van. Az ember bűnös, mert „saját magában” istentelen. Ez teológiai igazság, ugyanakkor tényleges tapasztalat. A bűnös ember irgalmatlan. Olyannyira irgalmatlanok vagyunk, hogy még az irgalmasságunk is kegyetlen. Ez azt jelenti, hogy mindenért benyújtjuk egymásnak a számlát. „Csak úgy” nem létezik segítség; azt valahol „leverik rajtunk”; miközben aki segített, az nem hagyja „irgalmát” szó nélkül... Ez pontosan nyomon követhető a nagy csatározásokban, a brancsokban ugyanúgy, mint a legapróbb rezdülésekben is: ki, mikor, mire, hogyan reagál; miként tekint ránk; hogyan szól a telefonba, felveszi, kinyomja, visszahív; válaszol, vagy nem, illetve mikor és mit válaszol… Nem akarom jobban konkretizálni. Aki nem ért, azt sajnálom… Egy hozzám közeli valaki említette nekem: – Valahogy ezeken a „játszmákon” kisgyerekkorom óta átlátok, és mind a mai napig érzékeny vagyok ezekre, miközben minden ezzel kapcsolatos sejtésem beigazolódik… Most öregedve már igen fáj a világ!
– Csak remélni tudom – folytattatta –, és imádságom mindenkori tárgya, hogy létezik újjászületett ember, létezik e-világban is krisztusi irgalom: az Isten örök igazságának rendjéből fakadó, valóságos szeretet, amely képes túlemelkedni önmagán, legalább a saját köreiben… Egy-egy pillanatra felvillan közöttünk ez a krisztusi csoda, kiformálódik bennünk, közöttünk a Krisztus; de aztán jön a gonosz és letarol. Azt veszem észre, hogy ellökjük egymást, mert az ügyek, helyzetek, pillanatnyi érdekek mindent felülírnak. Eszembe jut idős édesanyám! Mit tudtam törődni vele? Eszembe jut elhanyagolt feleség, család, számos rossz döntés, sok visszafordíthatatlan hangsúlyeltolódás, ezernyi restancia: mennyi-mennyi irgalmatlanság. Miközben állandóan követ a vén vizslám, idegesít, elzavarom, mert dolgom van: pedig utolsó napjain könyörög valami figyelmet, és nem adja fel…