„A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét… ” Lk 15,11–32
11 Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. 12 A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. 13 Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. 14 Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. 15 Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. 16 Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. 17 Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18 Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19 Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. 20 És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. 21 A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. 22 Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! 23 Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, 24 mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek. 25 Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. 26 Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. 27 A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. 28 Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. 29 Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. 30 Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. 31 Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. 32 Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Bibliaolvasó Kalauz – Vad Zsigmond igemagyarázata
„A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét… Az idősebb fiú… megharagudott, és nem akart bemenni” (12.25.28). Mindkét példázatbeli fiú elégedetlen. A fiatalabbik elmegy, mert többre vágyik. Az idősebb fiú panaszkodni kezd, amikor atyja visszafogadja bűnös öccsét. Az atya az egyik fiának elébe megy, a másiknak pedig utánamegy, és szeretetéből mindent megtesz azért, hogy elégedettek legyenek. Velünk is így bánik a mennyei Atya Jézus Krisztus által. Elégedett vagy?
RÉ 168 MRÉ 341
„A szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen.” Példabeszédek 14
1 Az asszonyi bölcsesség építi a házat, a bolondság pedig a maga kezével rombolja le. 2 Aki egyenes úton jár, féli az Urat, de aki letéved útjairól, az megveti őt. 3 A bolond szájából gőg sarjad, de a bölcseket megőrzi ajkuk. 4 Ha nincsenek barmok, üres a jászol, de bő a termés, ha erős az ökör. 5 Az igaz tanú nem hazudik, de a hamis tanú hazugságot beszél. 6 Hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, az értelmes embernek azonban könnyű a megismerés. 7 Térj ki az ostoba útjából, mert nem szerzel ajkáról tudást! 8 Az okos azért bölcs, mert érti a dolgát, az ostobát pedig rászedi saját bolondsága. 9 A bolondokat csúffá teszi a vétek, de a becsületes emberek közt jóakarat van. 10 A szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen. 11 A bűnösök háza népe kipusztul, de a becsületesek sátrának lakói virulni fognak. 12 Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet. 13 Nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat. 14 A romlott szívű azt kapja, amit megérdemel, meg a jó ember is tettei gyümölcsét. 15 A tapasztalatlan mindent elhisz, de az okos vigyáz a lépésére. 16 A bölcs fél a rossztól, és elkerüli, az ostoba féktelen és elbizakodott. 17 A hirtelen haragú bolondságot követ el, és az alattomos embert gyűlölik. 18 Bolondságot örökölnek az együgyűek, az okosakat pedig tudás ékesíti. 19 Le fognak borulni a rosszak a jók előtt, és a bűnösök az igaz ember kapuja előtt. 20 A szegényt még barátja is gyűlöli, de a gazdagot sokan szeretik. 21 Aki megveti felebarátját, vétkezik, de aki az alázatosokon könyörül, boldog lesz. 22 Tévelyegnek, akik rosszat akarnak, a szeretet és a hűség pedig jót akar. 23 Minden munkának megvan a maga haszna, de akinek csak a szája jár, az ínségbe jut. 24 A bölcseknek koronája a gazdagság, de az ostobák bolondsága csak bolondság. 25 Életeket ment meg az igaz tanú, de aki hazugságot beszél, az csaló. 26 Aki az Urat féli, annak erős oltalma van, fiainak is menedéke lesz az. 27 Az Úrnak félelme az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére. 28 Nagy nép ad a királynak méltóságot, de ha elfogy a nemzet, elvész az uralkodó is. 29 A türelmes ember telve értelemmel, a türelmetlen pedig bolondnak bizonyul. 30 A szelíd szív élteti a testet, az indulat viszont rothasztja a csontokat. 31 Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti. 32 A maga gonoszsága miatt bukik el a bűnös, de vigaszt kap az igaz, ha halálán van is. 33 Az értelmes ember szívében bölcsesség lakik, de az is kitudódik, hogy mi van az ostobákéban. 34 Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek. 35 Jóindulattal van a király az értelmes szolga iránt, de haragja sújtja a haszontalant.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(10) „A szív ismeri a maga keserűségét, és örömébe sem avatkozhat idegen.” (Példabeszédek 14)
– Az ember igazából egyedül van fájdalmaival és örömeivel is. Az én fájdalmamat nem érezheti át soha senki más, csakis én. Az én örömömnek valódi részese csakis én magam lehetek. Jóleső az együttérzés, de az csak mulandó és felszínes lehet. Fordítva is így van ez: én sem tudok egy határon túl a másik keserében és örömében részt venni. A másik fájdalma nekem nem fáj. Egy idő után a haldoklókat is „sorsukra” hagyjuk. A másik öröme engem iriggyé tehet. Beteges dolog is lenne, egy határon túl részt venni egymás ilyetén személyes életében; márpedig vannak olyan „bensőséges” körök, amelyek ezt akarnák kikényszeríteni.
– Tehát, bizonyos értelemben „idegenek” vagyunk egymás számára. Bármilyen ódákat zengünk is a közösség fontosságáról és csodájáról; a lényeget illetően magányosak vagyunk. Babits Mihály írta meg ezt „A lírikus epilógja” című versében: „Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam.”
– Aki az Urat féli, annak viszont erős oltalma van (26). Ez az oltalom Jézus Krisztusban megváltó oltalommá lett, ami azt jelenti, hogy saját örömünket és bánatunkat nemcsak elismerte, hanem le is vette rólunk az Úr. Ez a megváltás azt jelenti, hogy nem maradhatunk többé saját magunk börtönében! A megváltott ember elsősorban nem a saját örömeivel és fájdalmaival foglalkozik; nem terheli ezzel a másik embert sem, mintha a saját maga öröme és fájdalma lenne a világ legnagyobb ügye. A megváltott ember megszabadult saját maga bűvkörétől. A mai igeszakasz úgy beszél az Úr megváltó oltalmáról, mint ami a halál csapdáinak kikerülésére vezet (26). Nincs halálosabb csapda annál, mint amikor beleragadunk önmagunkba. A „nagy és sztárolt hívő emberek” többsége sem jut tovább önmagánál: önmaga hite, kegyessége, igaza, buzgósága, öröme és baja az állandó téma; sokszor ügyes takarásban. Valójában mindig csak magunkról van szó! Az Úr hatalma törheti fel önmagunk bűvkörének dióját, mint ahogy feltörte a húsvéti sírt is. Egyszer csak észrevesszük a másik embert; nem mindjárt Afrikában; hanem közvetlenül mellettünk. Éppen ettől lesz áldássá saját örömünk és keserűségünk is, amit soha nem kell megtagadni, amit szent belső körben meg is lehet majd osztani, mindenekelőtt az Úrral.