„Miért is küldtél ide engem?!” 2Móz 5
1 Azután bement Mózes és Áron a fáraóhoz, és ezt mondták neki: Így szól az Úr, Izráel Istene: Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szentelhessen nekem a pusztában! 2 A fáraó azonban ezt felelte: Kicsoda az az Úr, hogy hallgassak a szavára és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat, úgyhogy nem is bocsátom el Izráelt. 3 Erre ők ezt mondták: Találkoztunk a héberek Istenével. Hadd menjünk ki azért háromnapi járóföldre a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek, az Úrnak, hogy ne sújtson bennünket dögvésszel vagy fegyverrel. 4 De Egyiptom királya ezt mondta nekik: Mózes és Áron! Miért akarjátok elvonni a népet a munkájától? Menjetek, folytassátok a kényszermunkát! 5 Már így is sok a mihaszna nép az országban – mondta a fáraó –, és ti még abba akarjátok hagyatni ezekkel a kényszermunkát?! 6 A fáraó még aznap megparancsolta a nép sanyargatóinak és felügyelőinek: 7 Ne adjatok többé szalmát a népnek a vályogvetéshez, ahogy eddig: Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát! 8 De hajtsatok be rajtuk ugyanannyi vályogot, amennyit eddig kellett készíteniük! Ne engedjetek el belőle, mert lusták ezek, azért kiáltozzák: Menjünk és áldozzunk Istenünknek! 9 Ha nehezebb lesz az emberek munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek majd hazug beszédekkel. 10 Kimentek tehát a nép sanyargatói és felügyelői, és azt mondták a népnek: Így szól a fáraó: Nem adok nektek szalmát. 11 Menjetek, szedjetek magatoknak szalmát ott, ahol találtok! De a munkátokból semmit sem engedünk el. 12 Ekkor a nép szétszéledt egész Egyiptomban, hogy a tarlón szalmát szedegessen. 13 A sanyargatók pedig folyton csak hajszolták őket: Végezzétek el a napi munkátokat úgy, mint amikor még volt szalma! 14 Meg is verték Izráel fiainak felügyelőit, akiket a fáraó sanyargatói rendeltek föléjük, és azt mondták: Miért nem végeztétek el sem tegnap, sem ma a vályogvetést úgy, mint eddig, az előírt mennyiségben? 15 Akkor bementek Izráel fiainak felügyelői a fáraóhoz, és így panaszkodtak: Miért bánsz így szolgáiddal? 16 Szalmát nem adnak szolgáidnak, mégis azt parancsolják, hogy csináljunk vályogot. Sőt most még verik is szolgáidat. Így néped ellen vétkezel. 17 De ő így felelt: Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. 18 Menjetek csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok! 19 Izráel fiainak felügyelői látták, hogy bajban vannak, mivel ezt mondták: A napi vályogmennyiségből nem szabad engedni! 20 Ezért amikor a fáraótól kijövet találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva, 21 ezt mondták nekik: Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és udvari emberei előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket! 22 Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! 23 Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet.
Bibliaolvasó Kalauz – Fodor Ferenc igemagyarázata
„Miért is küldtél ide engem?!" (22). Mózes kérdezte ezt Istentől, akitől a küldetését kapta. Amióta az Úr megbízásából népe szabadítását el akarta érni, Izráel sorsa még rosszabbul alakult. Ez a küldetésében eljáró ember kudarca. Van ilyen. Amit kiváltságnak kellene tartanunk, azt tehernek éljük meg. Szabad Istennek ilyen helyzetekben kérdéseket feltenni ma is – imádságban.
RÉ 74 MRÉ 74
„Akkor tehát a fiak szabadok.” Máté 17,22–27
22 Amikor újra együtt voltak Galileában, így szólt hozzájuk Jézus: Az Emberfia emberek kezébe adatik, 23 és megölik őt, de a harmadik napon feltámad. Ekkor igen elszomorodtak. 24 Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedik, és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót? 25 De igen – felelte. És amikor bement a házba, mielőtt még szólt volna, Jézus megkérdezte: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: a fiaiktól vagy az idegenektől? 26 Miután így felelt: Az idegenektől – Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok. 27 De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad! Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(26) „Akkor tehát a fiak szabadok.” (Máté 17,22–27)
JÉZUS MEGFIZETI A TEMPLOMADÓT. Seregnyi teológiai kérdést hoz elénk ez a történet. Most csak egyet tudok ezekből kiemelni (az interneten a többi is olvasható).
– 1. Isten gyermekeinek boldog kiváltsága, hogy ők szabadok (Galata 5,13). Isten gyermekei abban a kegyelmi állapotban vannak, hogy hitük napról-napra erősödik, ezért mindenre nyitottak, mindenkit meghallgatnak, mindent megfontolnak, miközben ez a nyitottság csakis a saját hitüket erősíti (26).
– 2. Isten gyermekei szabadok, mert szabadságuk van arra, hogy „nem”-et mondjanak arra, ami ellenkezik Isten kijelentett és tökéletes akaratával (Cselekedetek 5,29), és ami – akármilyen csalafinta és kísértő módon, jónak és élvezetesnek is lenne feltüntetve – nem használ sem nekik, sem másoknak, sem a közösségnek, sem a világnak (1Korinthus 6,12).
– 3. Isten gyermekei szabadok, mert nem a külső kényszer, nem az előírt törvény kényszeríti őket az Isten akarata szerinti rend betartására. Isten ugyanis gyermekei értelmébe és szívébe véste az Ő üdvösséges rendjét (Jeremiás 31,33), ami az emberi élet kiteljesedésének, boldogságának egyetlen forrása (Zsoltárok 1,1). Isten gyermekei nem azért tartják be az Úr áldott törvényét, mert erre mások, félelmet keltve intik őket, főként a sok „nem szabad” tiltás megfogalmazásával, vagy ítéletes fenyegetésekkel. Isten gyermekei nem is azért igazodnak az Úr rendelkezéseihez, hogy kiérdemeljenek valamiféle jutalmat; hanem azért, mert ők Jézus Krisztusban már mindent megkaptak. Az üdvözült ember szabad ember.
*
– 4. Isten gyermekei úgy szabadok, hogy másokat soha meg nem botránkoztatnak szabadságukban. Isten gyermeke úgy gyönyörködik az Isten törvényében, hogy ez a gyönyörködés a külső rendet mindig betartja; és másokat is erre buzdít; még akkor is, ha a külső rend soha nem tökéletes megjelenítője az Isten rendjének. A külső rend fontos. Isten gyermeke nem forradalmár és nem is reformer. Isten gyermeke a Szentlélek által megújított ember. A külső rendet meg kell tartani, mert minden összeomlik. A „törvényt” be kell tartani. A külső keretek megújítása szükséges lehet, de imádságos, higgadt, szentlelkes átgondoltsággal, és soha nem önző, sértett, gyűlöletes indulatból. A kovász belülről keleszti a tésztát. Egyetlen kivétel létezik itt: amikor Isten kijelentett akaratával homlokegyenest ellenkezőre akarnának bennünket kényszeríteni; akkor ellent állunk. Ilyenkor Istennek kell engednünk, mint embereknek (Cselekedetek 5,29). Ez is üdvösséges szabadságunk része.
– 5. Isten gyermekei szabadok a zsidó és egyéb vallás rendelkezéseitől. Eredetileg ez a történet a zsidókeresztyének templomhoz, templomadóhoz, egyáltalán a zsidósághoz való viszonyát rendezte. A törvény szerint minden húsz év feletti férfi évi fél sekelt volt köteles templomadó címén megfizetni, ami Jézus korában két drachmának felelt meg (2Mózes 30,11–16). Jézus példázata arra utal, hogy a római polgár nem fizetett vámot vagy adót, hanem csak az idegen. Jézus szerint Isten gyermekei szabadok ebben: ők megszabadultak a zsidó kultuszi előírásoktól. De az elődök örökét tisztelik, botránkozást nem okoznak, a templomadót megfizetik. Az „új” az „ó” örökségén épül fel; a fundamentum pedig Jézus Krisztus (25–27).
– 6. Szabadok vagyunk adni! Ez a bibliai szakasz az adakozás kérdését is elénk hozza. Isten gyermekei számára fontos az egyház ügye ebben a világban, ahol mindent pénzért mérnek. Ezért fontos az adakozás. Olvassuk el, amit Isten Igéje mond a tizedről (4Mózes 18,21), a tized tizedéről (4Mózes 18,26) és magáról az adakozásról! (2Korinthus 8–10 fejezetek) Az tud adakozni, aki előtte önmagát adhatta az Istennek, vagyis aki Isten gyermekévé lehetett, kegyelem által (2Korinthus 8,5). Az Isten gyermekei önként, erő szerint, jókedvűen adnak (2Korinthus 9,7); és rendkívüli helyzetekben erő felett adakoznak, még szegénységükben is, mert nincs az a szegény, akinek ne lenne mit továbbadni (2Korinthus 8,2). Az újabb csodálatos halfogási történet, a hal szájában az egy ezüstpénzzel, azt hirdeti, hogy Isten megadja mindnyájunknak azt, amit az Úr ügyére szánhatunk; sőt annál többet is ad. Egy ezüstpénz ugyanis kettejük számára, azaz Jézus és Péter számára is meghaladta az előírt templomadót (27).