„Bizony, ostoba voltam, és súlyos hibát követtem el” 1Sám 26,13–25
13 Ezután átment Dávid a túlsó oldalra, megállt messze a hegy tetején, úgyhogy nagy volt a távolság köztük. 14 Így kiáltott Dávid a hadinépnek és Abnérnak, Nér fiának: Abnér, nem válaszolsz? Abnér így válaszolt: Ki vagy te, hogy így kiáltozol a királynak? 15 Dávid ezt felelte Abnérnak: Te lennél az az ember, akihez fogható nincsen Izráelben? Miért nem vigyáztál uradra, a királyra? Hiszen bement valaki a nép közül, hogy megölje uradat, a királyt! 16 Bizony, nem végezted jól a dolgodat! Az élő Úrra mondom, hogy halál fiai vagytok, mert nem őriztétek uratokat, az Úr fölkentjét! Nézd csak meg, hová lett a király lándzsája és a vizeskorsó a feje mellől? 17 Saul megismerte Dávid hangját, és ezt kérdezte: Nem a te hangod ez, Dávid fiam? Dávid így felelt: De az én hangom, uram, királyom. 18 Miért üldözi szolgáját az én uram? – kérdezte. – Mit követtem el, vagy miféle gonoszságon járna az eszem? 19 Most azért hallgassa meg, uram, királyom, szolgájának a szavát! Ha az Úr ingerelt föl ellenem, ő kiengesztelhető áldozattal. De ha emberek, akkor legyen rajtuk az Úr átka, mert elűztek engem, hogy ne tartozzam az Úr örökségéhez, és ezt mondták: Eredj, szolgálj más isteneknek! 20 Ne hulljon azért vérem a földre az Úr színétől távol! Mert hadba vonult Izráel királya, hogy megkeressen egy árva bolhát; mint fogolymadarat, üldöz a hegyeken. 21 Akkor ezt mondta Saul: Vétkeztem! Térj vissza, Dávid fiam! Nem követek el többé ellened gonoszságot, hiszen megkímélted ma az életem! Bizony, ostoba voltam, és súlyos hibát követtem el. 22 Dávid így válaszolt: Itt van a király lándzsája. Jöjjön át egy legény, és vigye el! 23 Az Úr mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint, mert az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére. 24 Ahogy én ma megkíméltem a te életed, úgy kímélje meg az én életemet is az Úr, és mentsen meg engem minden nyomorúságtól! 25 Akkor ezt mondta Saul Dávidnak: Légy áldott, Dávid fiam! Bármibe fogsz, véghez fogod vinni. Akkor Dávid elment a maga útjára, Saul pedig visszatért a maga lakóhelyére.
Bibliaolvasó kalauz – Bátky Miklós igemagyarázata
„Bizony, ostoba voltam, és súlyos hibát követtem el” (21). Saul királyként is ki tudta mondani az egyik legnehezebb mondatot. Hibáinkat beismerni sosem könnyű, de a bölcs ember meg tudja tenni. Ez a beismerés vezet közelebb minket is a megbékéléshez minden közösségünkben. Ez az első lépés a bűnbánat útján is.
RÉ 263 MRÉ 338
„…amikor megérkeztem hozzátok testvéreim…” 1Korinthus 2,1–5
1 Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. * 2 Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. 3 És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok. 4 Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével, 5 hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(1) „…amikor megérkeztem hozzátok testvéreim…” (1Korinthus 2,1–5)
Személyes vallomás a szolgálatról, az apostol nyomán.
Amikor megérkeztünk a szolgálati helyünkre… (1) Itt számos emlék „száll meg” minket. Ezek az emlékek szépek, fontosak; de nem szabad engedni, hogy egy határon túl úrrá legyenek rajtunk. Mert nem ez a lényeg. Ha az emlékek között valami lényeges lehet, az a gyülekezeteinkért való nagy hálaadás, akkor is ma is…
Amikor megérkeztünk szolgálati helyünkre, tele voltunk elhívásunkból fakadó lelkesedéssel; bízva abban, hogy ez a lelkesedés a Szentlélek által vezérelt.
Amikor megérkeztünk, tudtuk azt, hogy ezen a szolgálaton csak akkor lehet áldás, ha az Isten bizonyságtételét, Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük, akit megfeszítettek és aki feltámadott (2). A megfeszített Jézus Krisztusra tekintve látjuk azt, amit Isten az Ő feltámadásával mindenkorra megpecsételt, hogy ott valójában a bűn, a betegség, a halál, a gonosz feszíttetett meg, győzetett le. A kereszt hirdeti a legnagyobb örömhírt: Isten megváltó szeretetét az embervilágnak.
Tudtuk, hogy szolgálatunkon csak akkor lehet áldás, ha minden gyülekezeti tevékenység ezt az örömhírt adja tovább, hirdeti, éli, hitelesíti, erősíti (2).
Tudtuk, hogy ezt az örömhírt nem megnyerő ékesszólással, nem bölcsesség fölényével lehet meghirdetni, hanem csakis a Szentlélek bizonyító erejével (4).
Mindezeket tudtuk? Ez így nem pontos kifejezés. Igyekeztünk folyamatosan könyörögni azért, hogy mindezeket mindenkor tudjuk, hogy soha el ne felejthessük, és meg ne fáradjunk a szolgálatban. A magunk alkalmatlanságát átélve tele voltunk félelemmel, rettegéssel, erőtlenséggel (3). Ez harmincegy év után még inkább így van. A félelmen és a rettegésen naponta csak az Úr elé, Igéje elé való könyörgő odajárulás segíthet. De segít, hogy a feltámadott Jézus Krisztus keresztjét szem elől ne tévesszük és egy teljesen megváltozott közegben is miénk maradjon a szolgálat kezdeti öröme, gyülekezeteink szeretete és a maiakhoz való „kulcs” megtalálása. Még akkor is, amikor az idő előrehaladtával a testi és lelki lehetőségek kopnak, az elvárások nőnek (amelyek nem mindig a megfeszített Krisztust szolgáló elvárások), és a „piszkálódás” is fokozódik, miként a világban mindenütt.
Áldott legyen az Isten a bizonyosságért: minden változhat, de az Úr ugyanaz! (Zsidókhoz írt levél 13,8)