„visszaemlékeztek tanítványai arra, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott” Jn 2,13–25
13 Közel volt a zsidók páskaünnepe, és Jézus felment Jeruzsálembe. 14 A templomban találta a marhák, juhok és galambok árusait meg az ott ülő pénzváltókat. 15 Kötélből korbácsot csinált, és kiűzte mindet a templomból a marhákkal és a juhokkal együtt. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, 16 a galambárusoknak pedig ezt mondta: Vigyétek ezeket innen, ne csináljatok piacteret az én Atyám házából! 17 Tanítványai visszaemlékeztek, hogy meg van írva: „A te házad iránti féltő szeretet emészt engem.” 18 A zsidók pedig azt kérdezték tőle: Milyen jelt mutatsz nekünk, hogy ezeket teszed? 19 Jézus így felelt nekik: Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. 20 Ezt mondták rá a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted? 21 Ő azonban testének templomáról beszélt. 22 Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott. 23 Amikor Jeruzsálemben volt a páska ünnepén, sokan hittek az ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. 24 Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, 25 és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.
Bibliaolvasó kalauz – Bogárdi Szabó István
János mintegy felülnézetből beszéli el virágvasárnap történetét. Megjegyzi, hogy amikor a tanítványok a feltámadás erejében visszaemlékeztek minderre, akkor jutottak teljes hitre Jézus szavait és a régi jövendöléseket illetően. Ellenségei bizonyítékot követelnek Jézustól, hogy ekként igazolja prófétai felhatalmazását. Válaszában Jézus itt is a nagy jelről beszél: harmadnapi feltámadásáról. De végzetesen nem értik szavait. A Szentlélek bölcsessége kell, hogy különbséget tudjunk tenni mulandó dolgaink és az üdvösség-ügy között. Nem lehet szétválasztani őket, de nem is azonosíthatók minden további nélkül. Ebben gyökerezik Péter apostol buzdítása (1Pt 2,5): Lelki házzá épülni a feltámadás előképe.
RÉ 280 MRÉ 205
„…térjen meg mindenki…” Jónás 3
1 Az Úr igéje másodszor is szólt Jónáshoz: 2 Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet én mondok neked! 3 Jónás elindult, és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive pedig nagy városa volt Istennek: három nap kellett a bejárásához. 4 Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap, és elpusztul Ninive! 5 Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. 6 Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. 7 Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! 8 Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! 9 Ki tudja, talán felénk fordul és megszán az Isten, megfékezi izzó haragját, és nem veszünk el! 10 Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(8) „…térjen meg mindenki…” (Jónás 3)
Milyen volt a niniveiek megtérése? Sokan kétségbe vonják azt, hogy a város, annak minden lakója igazán, szív szerint megtért volna. Nagy város volt Ninive, három nap kellett ahhoz, hogy körbejárják (2–3).
Egyrészt ilyen tömeges, teljes, igaz megtérés, ahol mindenki megtér, nem valószínű? (5) Látszik, hogy folyamatosan gondunk van a megtérés és az üdvösség kapcsán ezzel a kifejezéssel: „mindenki”. Mi szeretjük szűken mérni az üdvösséget, másoknak… Ha Isten Igéje, Ninive minden lakójával kapcsolatosan írja le a megtérést, kik vagyunk mi, hogy ezt elvitassuk? Nagy áldás, nagy kegyelem, ha egy erőszakkal, gonoszsággal, bűnnel teli város minden lakója megtér! Valójában csak ez lenne a megoldás nagyvárosaink esetében! Egy városokba tömörülő világban különösen. Még tart a negyven napos kegyelmi idő, amely megtérésre hívja városainkat (4).
Másrészt, többen azt állítják, hogy a niniveiek parancsra tértek meg (6–8). Ugyanis a város királya megtért, böjtölt, levette díszruháját és zsákruhába öltözött, hamut szórt a fejére; majd parancsba adta, hogy a város minden lakója tartson bűnbánatot, térjen meg erőszakos, gonosz életéből az Úrhoz. Parancsra nem lehet megtérni igazán? Valóban, kell a szív szerinti megtérés is, hogy a megtérés teljes legyen! De ez a megtérés kezdődhet úgy, hogy bevezetnek egy másfajta életet, amelyhez igazodni kell. Nekem gyerekkoromban – mióta csak eszméltem – a szüleim megkövetelték a vasárnapi templomba járást, ez nem is volt kérdés; és ez vezetett a megtérésemhez. Bizony, pogánynak neveljük a gyerekeinket ebben a nagy szabadságban… Ezt le kellett írnom, noha sokaknak nem lesz elfogadható az, amit írok. Nem baj.
Harmadrészt, sokak szerint a niniveiek megtérése nem volt igazi megtérés, mert Jónás ítéletes szavaira, félelemből tértek meg, külsőleg (9). Nem véletlenül használja az Ószövetség az istenfélelem kifejezést, amit bizonyos tekintetben szó szerint is kell értenünk: félem az Urat olyan értelemben is, hogy félek Őtőle, mert Ő Isten, én pedig ember vagyok. Ebben a félelemben megmutatkozik embervoltunk minden beismert gyarlósága, ugyanakkor ebben a félelemben felragyog az Isten mindenek feletti tisztelete is. Ez az istentisztelet és istenfélelem egysége. Bizony, a kegyelem szava mellett, az egyház prófétai szolgálatához tartozna az isteni ítélet meghirdetése is. Számot kell adnunk az Úr előtt! Csakis kegyelemből állhatunk meg az Úr előtt, de törekedtünk-e arra, ami az Úrnak kedves, azt tartottuk-e szem előtt? (Mikeás 6,8; 1Timóteus 6,11)
Az igazán nagy kegyelem azonban az, hogy nem mi fogjuk értékelni mások megtérésének igaz voltát, és nem mi leszünk azok, akik a másikról megmondják majd, hogy üdvözül-e, vagy sem. Isten megkegyelmezett Ninivének (10). Tehát a niniveiek megtértek Jónás igehirdetésére. A lehetetlennek tűnő lett lehetségessé (Lukács 1,37).