„Saul, Saul, miért üldözöl engem?” ApCsel 9,1–9
1 Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, 2 és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának követői, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. * 3 Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte, 4 és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? 5 Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. 6 De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned. 7 A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. 8 Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de semmit sem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, 9 és három napig nem látott, nem evett és nem ivott.
Bibliaolvasó kalauz – Tarr Kálmán igemagyarázata
„Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (4). Saul olyan embereket üldözött, akik hittek Jézus Krisztusban. Most földre esve, megvakulva kell megtanulnia, hogy Jézus azonosítja magát a benne hívőkkel. Minden időben jó lenne tudni, hogy amikor keresztyénüldözésről hallunk, akkor embereket tényleg azért üldöznek, mert Jézus Krisztusban hisznek, és nem azért, mert részt vesznek valamiféle ún. keresztyén politikában és hatalmi játszmákban?
RÉ 463 MRÉ 250
„…a nép hangos sírásra fakadt.” Bírák 2,1–10
1 Az Úr angyala fölment Gilgálból Bókímba, és ezt mondta: Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre, amelyet esküvel ígértem atyáitoknak, és azt mondtam: Nem bontom fel szövetségemet veletek soha, 2 de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek a lakosaival, romboljátok le oltáraikat! Ti azonban nem hallgattatok szavamra. Hogy tehettétek ezt? 3 Azt is mondtam: Nem űzöm el őket előletek, hadd legyenek az oldalatokban, isteneik pedig legyenek csapdává a számotokra! 4 Amikor az Úr angyala elmondta ezeket a dolgokat Izráel fiainak, a nép hangos sírásra fakadt. 5 Ezért nevezték el azt a helyet Bókímnak. És áldozatot mutattak be ott az Úrnak. 6 Amikor Józsué elbocsátotta a népet, Izráel fiai elmentek, ki-ki a maga örökségébe, hogy birtokba vegyék az országot. 7 A nép pedig az Urat szolgálta Józsué egész életében meg azoknak a véneknek az idejében, akik túlélték Józsuét, és akik látták az Úrnak mindazokat a nagy tetteit, amelyeket véghezvitt Izráelért. 8 Azután meghalt Józsué, Nún fia, az Úr szolgája száztíz éves korában, 9 és eltemették örökségének a területén, Timnat-Szerahban, Efraim hegyvidékén, a Gaas-hegytől északra. 10 Az az egész nemzedék is atyái mellé került, és egy másik nemzedék támadt utána, amely nem ismerte az Urat, sem azokat a tetteket, amelyeket véghezvitt Izráelért.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(4) „…a nép hangos sírásra fakadt.” (Bírák 2,1–10)
Isten kiválasztó, velünk üdvösséges szövetséget kötő kegyelme örökké érvényes: „Nem bontom fel veletek szövetségemet soha!” Isten kihozta népét a halálos szolgaságból és bevitte őket az Ígéret Földjére; ahogy ezt megígérte népének. Isten kihoz a halálból és bevisz az életbe. Ez, Jézus Krisztusban, világossá lett számunkra. Minden erre az örömhírre mutat, csakis ez a lényeg (1). Isten eme szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39).
Ez a megváltó, megtartó, örök szeretet szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy az Úrnak éljünk. Ez akkor azt jelentette, hogy Isten népe nem vehette át az Ígéret Földjén lakó népek idegen kultuszait, nem köthetett velük kiegyező szövetséget; ahol tehát birtokba vettek egy várost, ott a korábbi oltárokat le kellett rombolni, mert azok örök kísértést, „csapdát” jelentettek számukra (2–4). Isten népe levetette a régi embert és felöltötte az új embert (Efezus 4,22–23). A romos, életveszélyes épületet nem szabad javítgatni, hanem alapjaiban újat kell építeni, mert a régi ránk fog dőlni. Bizonyos területen nincsenek kompromisszumok.
Amikor ezt kimondjuk, azonnal elkezdhetünk sírni, ahogy ezt Isten népe tette, amikor Isten biztató és mégis figyelmeztető szavát meghallotta (4). Bizony, mi sem tehetünk mást, mint töredelmes szívvel leborulunk, és hangosan, könyörögve sírunk: „Urunk, adj bizonyosságot, kiválasztó kegyelmedben! Urunk, adj új életet, amely bátran mond nemet arra, ami Teneked nem kedves! Urunk, bocsáss meg nekünk, mert olyan sokszor nem látjuk, ebben az átmeneti és halálosan bonyolult világban, akaratod gyakorlati megvalósulásának útját! Urunk, mutasd meg, hogy mikor tűrjünk, szeretetedre hivatkozva; és mikor kell határozottan dönteni! Lám, Bétel elfoglalásakor, irgalmazott néped egy ott lakónak, aki egy idegen, másik várost épített a nyakukba… (1,22–26) Urunk, vezess bennünket!”