„...elvégezve velük együtt a tisztulási szertartást...” ApCsel 21,17–26
17 Amikor Jeruzsálembe érkeztünk, örömmel fogadtak a testvérek. 18 Másnap eljött Pál velünk együtt Jakabhoz, ahol a vének is jelen voltak mindnyájan. 19 Köszöntötte őket, majd részletesen elbeszélte, mit tett az Isten a népek között az ő szolgálata által. 20 Amikor ezt hallották, dicsőítették az Istent, aztán így szóltak hozzá: Látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan buzgón ragaszkodnak a törvényhez. 21 Rólad pedig azt hallottuk, hogy Mózestől való elszakadásra tanítod a népek között lévő zsidókat, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne a zsidó szokás szerint éljenek. 22 Mit tegyünk tehát? Mindenképpen híre megy annak, hogy megjöttél. 23 Tedd hát azt, amit mondunk neked! Van nálunk négy férfi, akik fogadalmat tettek. 24 Vedd magad mellé őket, végezd el velük együtt a tisztulási szertartást, vállald a költségeiket, hogy megnyírhassák a fejüket! Így megtudja mindenki, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem magad is megtartod a törvényt, és aszerint élsz. 25 A pogányokból lett hívőknek pedig már megírtuk azt a határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól és a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. 26 Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, a következő napon elvégezve velük együtt a tisztulási szertartást, bement a templomba, és bejelentette, hogy mikor telnek le az ő tisztulásának napjai, amíg mindegyikükért be kell mutatni az áldozatot.
Bibliaolvasó kalauz – Bátki Dávid Géza
„...elvégezve velük együtt a tisztulási szertartást...” (26). Sokféle mendemonda terjed Pálról. Van, amiért dicsőítik az Urat (20), s van, ami aggodalomra ad okot (21). Van, ami igaz, van, ami kétséges. Pál tettei azonban az igazságot hirdetik: Isten törvénye szerint él, s mindent megtesz azért, hogy ez mindenki előtt nyilvánvaló is legyen. Cselekedeteinknek, életünknek Isten igazságát kell hirdetnie mindenben.
RÉ 4 MRÉ 4
„Mi haszna van…” Prédikátor 1,1–11
1 A Prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei: 2 Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! 3 Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? 4 Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké ugyanaz marad. 5 Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel. 6 A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult. 7 Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak. 8 Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. 9 Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. 10 Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk. 11 Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(3) „Mi haszna van…” (Prédikátor 1,1–11)
A prédikátor könyvének teológiájából induljunk ki. A prédikátor istenfélelemmel néz szembe e „hasadt” világ tényszerű hiábavalóságaival. Ennek az istenfélelemnek egyik jele az, hogy Istenre hagyatkozva elfogadja Isten döntéseit, azokat nem perli, mert azok jók, és az ember számára, mélységük kikutathatatlanul titok marad e-világban. Ennek az istenfélelemnek másik jele, hogy Isten jelenében, az Úr színe előtt élvezi a számára kimért részt, örömmel, hálával, bizalommal.
Mi haszna van? A prédikátor felsorolja világunk újra és újra ismétlődő jelenségeit: nemzedékek jönnek és mennek, felkel és lenyugszik a nap, a szél fúj ide s tova, a folyók újra meg újra ugyanoda folynak. Nincs semmi új, minden ugyanaz (4–7). Ezután a prédikátor megállapítja, hogy minden dolog és tevékenység fárasztóvá lesz, kiürül; hiába volt az korábban serkentően új, hamar megfakul, megöregszik, eltűnik, elfelejtik (8–11). Nem tudjuk kikutatni a dolgokat (1,12–14); minél több lesz bennünk a bölcsesség, annál inkább látjuk a hiábavalóságot, a bosszúságot (1,16–18). Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni (1,15).
Bizony nagy nyomorúság átélni a haszontalanságot! Egyrészt azt, hogy kárrá és szemétté lesz „itt” minden. Egy felújításkor bedobozolt, kedves könyveim hosszú évekig egy garázsban „várakoztak”, a garázs oldalt beázott, a könyvek jó része szétrothadt. Fájó szívvel dobáltam ki azokat. De ezek csak könyvek. Így bánunk egymással is. Nincs annál döbbenetesebb számomra, mint amikor valaki meghal, és máris elkezdjük szidni az illetőt: még a leghitelesebbnek tűnő emberre is van egy-egy megjegyzésünk. Kárrá lesz „itt” minden. Valóban, minden nap, minden év ugyanaz; a történelem más köntösben, ugyanazokat ismétli el. Tényleg, a kezdeti lelkesedés alábbhagy, és az élet küzdelmei során, a megmaradásért való harcok, az egymással való konfliktusok özönében, egyszerre csak halálosan belefáradunk az életbe. Nézem a tíz éves keresztfiamat, öcsém gyerekét; tele van kifogyhatatlan energiával, életörömmel… Hová lesz ez?
Mégis: Nagy nyereség az istenfélelem (1Timóteus 6,6), amely hiszi, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ezért az örök élet maradéktalan maradandóságának bizonyossága Istennek kedves engedelmességgé, és megelégedett örömmé formálja az életét. Csak ez a bizonyosság képes a halálos haszontalanság tényét felülírni; senki más, csak Krisztus! Ezzel a bizonyossággal tudunk hasznossá, áldottá lenni mások számára, és ez teszi boldoggá a saját életünket is. Ez az istenfélelem alázatossá teszi a hívőt, mert tudja, hogy nincs „itt” nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), ezért az eljövendő kincseket keresi; de az Úrtól kapott, ideig való dolgoknak is gyönyörűséggel örül, a legapróbbnak is. Ez az istenfélelem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy az „itteni”, Úrtól való, legapróbb dolgaink is kiteljesednek majd „odaát”. Kárnak és szemétnek tűnhet „itt” minden, de amit Jézus Krisztus kezéből fogadtunk el, az nem kár és szemét (Filippi 3,8). Ez az istenfélelem erőssé teszi a hívőt, mert erősek vagyunk az Isten kezében (2Korinthus 10,4).