„amit helyesnek lát az Úr” 1Kir 22,41–54
41 Jósáfát, Ászá fia Ahábnak, Izráel királyának a negyedik évében lett Júda királya. 42 Harmincöt éves volt Jósáfát, amikor király lett, és huszonöt évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Azúbá volt, Silhí leánya. 43 Mindenben apjának, Ászának az útján járt, nem tért le róla. Azt tette, amit helyesnek lát az Úr. 44 Csak az áldozóhalmok nem szűntek meg, a nép továbbra is áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon. 45 Jósáfát békességben élt Izráel királyával. 46 Jósáfát egyéb dolgai és hőstettei, amelyeket véghezvitt, és hogy milyen háborúkat viselt, meg vannak írva a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. 47 Kisöpörte az országból a férfiparáznák maradékát, akik még megmaradtak apjának, Ászának az idejéből. 48 Edómban akkor nem volt király, csak királyi helytartó. 49 Jósáfát csináltatott Tarsís-hajókat, hogy aranyért menjenek Ófírba, de nem tudtak elmenni, mert a hajók összetörtek Ecjón-Geberben. 50 Akkor ezt mondta Ahazjá, Aháb fia Jósáfátnak: Hadd menjenek el szolgáim a te szolgáiddal a hajókon! De Jósáfát nem engedte meg. 51 Azután Jósáfát pihenni tért őseihez, és eltemették ősei mellé, ősatyjának, Dávidnak a városában. Utána a fia, Jórám lett a király. 52 Ahazjá, Aháb fia Jósáfátnak, Júda királyának a tizenhetedik évében lett Izráel királya Samáriában, és két évig uralkodott Izráelben. 53 Azt tette, amit rossznak lát az Úr, mert apjának és anyjának az útján meg Jeroboámnak, Nebát fiának az útján járt, aki vétekbe vitte Izráelt. 54 Baalt tisztelte és őt imádta, ezzel bosszantva az Urat, Izráel Istenét, egészen úgy, ahogyan apja tette.
Bibliaolvasó kalauz – Zila Péter igemagyarázata
Mai igénk két király életét foglalja össze röviden, akik szüleik útján jártak. Jósafátnak nem csak a gondolatait határozta meg az, „amit helyesnek lát az Úr” (43). Az istentelenségeket kitakarította, de az Úr félelmét elmélyítette személyes példaadással is. Ahazjá, Izráel királya viszont mást tanult szüleitől: apja „...vétekbe vitte Izráelt” (53). Életünk példaadás is. A mi leszármazottaink mit visznek tovább: az Úrnak tetsző áldott életet, vagy bűnben járva a rájuk bízottakat is elviszik az Úrtól?
RÉ 253 MRÉ 357
„…csak Jézust egyedül.” Márk 9,2–13
2 Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. 3 Ruhája olyan tündöklő fehér lett, amilyet a földön ruhafestő nem tud fehéríteni. 4 És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. 5 Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lenni; hadd készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. 6 Nem tudta ugyanis, hogy mit beszél, mert nagy félelem fogta el őket. 7 De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! 8 És amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül. 9 Amikor jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, csak amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül. 10 Engedelmeskedtek a parancsnak, de azon tanakodtak egymás között, mit jelent a halottak közül való feltámadás. 11 Ezért megkérdezték tőle: Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie? 12 Ő pedig így válaszolt: Illés valóban előbb jön el, hogy helyreállítson mindent. Akkor viszont miért van megírva az Emberfiáról, hogy sok szenvedésben és megvetésben lesz része? 13 De mondom nektek, Illés már eljött, és azt tették vele, amit csak akartak, amint meg van írva róla.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(8) „…csak Jézust egyedül.” (Márk 9,2–13)
A három tanítvány – Péter, Jakab és János – betekinthetett a mennyi világba, amely sokkal jobb mindennél (5; Filippi 1,23), feltárult előttük Jézus Krisztus mennyei dicsősége (2–5).
Milyen döbbenetes a hatás: az ember nyomorúságára jellemző az a kettősség, amit a tanítványok is átéltek, miszerint ez a mennyei jóság és tisztaság egyszerre késztet maradásra és ugyanakkor mégis félelemmel tölt el; a tanítványok szinte megzavarodtak a félelemtől (6).
Ezt a félelmet veszi el Isten szava, amely csak hit által fogadható be, és ami egyértelművé teszi a történéseket: Jézus Krisztus az Isten Fia, Őt hallgassuk! (7) Azonnal elmúlik a kivételezett látomás, mert e földi világban egyetlen válasz és segítség adatik az embernek, csak Jézus egyedül (8). Ne rendkívüli látomásokra várjunk, ne csodákra, hanem miközben e-világban marad a félelem és a kétség, a kettősség tapasztalata; mégis velünk van az Úr, és az Ő jelenléte, ebben a világban is, a mennyei jó bizonyosságával hordoz bennünket. Csak Jézus egyedül!
Ez az üzenet azonban Jézus Krisztus feltámadásában ragyog fel igazán, ahol tényszerűen igazolódott a győzelem a bűn, a halál és a gonosz felett, valamint a megdicsőülés hegyén hangzott kijelentés: Ő az Isten Fia (7), Ő a megváltó, Ő az egyetlen megoldás; csak Jézus egyedül!
Ezért Jézus Krisztusról, mint feltámadottról lehet bizonyságot tenni, aki szenvedett, meghalt, de feltámadott. Jézus Krisztus úgy lett „diadalmas” Messiás, hogy szenvedett és meghalt. Ez elhordozhatatlan volt az akkori messiásváradalom számára. Jézus mennyei tisztasága, isteni ereje levette rólunk a terheket, szenvedésével és halálával. Bocsánat a képért, erőtlen és nem pontos kép az elmondottakra, mégis leírom: olyan ez, mint amikor egy mozdíthatatlan konténert, amely tele van mindenféle terhes hulladékkal, megemel egy daru, és elviszi azt az udvarunkból. Isten elfogadta Jézus megváltó szolgálatát, szenvedését, halálát, teherátvállalását, és feltámasztotta Fiát a halálból, így megnyitotta számunkra is a mennyei világ dicsőségét.
Semmit nem tudunk mondani Jézusról, ha ezt nem hisszük és nem valljuk meg. Jézus megváltó halála és feltámadása nélkül üres a hitünk és az életünk (9; 1Korinthus 15,12–14), miközben olyan értetlenek maradunk, mint a tanítványok, akik még semmi másra nem képesek, csak arra, hogy unalmas, száraz teológusként, írásmagyarázóként, ószövetségi igehelyeket tegyenek egymás mellé, és ekként vitassák, kérdezzék, igazolják Jézus szavait, a bibliai ígéretek sorrendjével (Malakiás 3,23), Illés Messiást megelőző eljövetelével (9–13). Jézus tisztelettel bizonyítja az Írások igazát, más igehelyek szerint is, amelyek – Őbenne, és Őelőtte Keresztelő Jánosban – beteljesedtek. De nem „Illés”, nem egy nagy próféta, nem egy ember, hanem csakis Ő, csakis Jézus egyedül, aki helyreállít mindent (11), ahogy azt Ézsaiás próféta megírta (Ézsaiás 53,3); és akivel nem tehettek azt az emberek, amit akartak (13) – még ha ez így is látszott –, mert minden az Ő hatalmában volt és van (János 19,11).
Többről van itt szó, mint bibliai Igék harmonizálásának, egybevetésének tudományáról. Az evangélium a lényeg: Jézus feltámadott, mi helyreállított emberek vagyunk! Ezt hirdessük és éljük! Csak a feltámadott Jézust, egyedül! Boldog ember az, aki Őt soha meg nem veti (12), mert hiszi, hogy az Isten nem vetett el bennünket, Őérette!