„Én olyan veszedelmet hozok Jeruzsálemre és Júdára,...” 2Kir 21
1 Tizenkét éves volt Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Hefcíbáh volt. 2 Azt tette, amit rossznak lát az Úr: olyan utálatos dolgokat, mint azok a népek, amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől. 3 Újra megépíttette az áldozóhalmokat, amelyeket apja, Ezékiás elpusztított, oltárokat állított Baalnak, és készíttetett egy Aséra-szobrot is, amilyet Aháb, Izráel királya készíttetett. Leborult az ég minden serege előtt, és tisztelte azokat. 4 Építtetett ilyen oltárokat az Úr házában is, amelyről pedig ezt mondta az Úr: Jeruzsálemben lesz a nevem. 5 Oltárokat építtetett az ég minden seregének az Úr háza mindkét udvarában. 6 A fiát is elégette áldozatul. Varázslást és jelmagyarázást űzött, halottidézőket és jövendőmondókat tartott. Sok olyan dolgot vitt véghez, amit rossznak lát az Úr, bosszantva őt. 7 Asérának azt a bálványszobrát, amelyet ő készíttetett, a templomban helyezte el, pedig erről azt mondta az Úr Dávidnak és a fiának, Salamonnak: Ebben a templomban, Jeruzsálemben lesz a nevem mindörökké, mert ezt választottam ki Izráel valamennyi törzse közül. 8 És soha nem kell majd Izráelnek elhagynia azt a földet, amelyet őseiknek adtam, de csak akkor, ha megtartják és teljesítik mindazt, amit megparancsoltam nekik, az egész törvényt, amelyet az én szolgám, Mózes parancsolt nekik. 9 De ők nem engedelmeskedtek, mert tévelygésbe vitte őket Manassé, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket Izráel fiai elől kiirtott az Úr. 10 Akkor így szólt az Úr szolgái, a próféták által: 11 Mivel Manassé, Júda királya ilyen utálatos dolgokat követett el, gonoszabbakat mindazoknál, amiket előtte elkövettek az emóriak, sőt bálványai révén Júdát is vétekbe vitte, 12 ezért így szól az Úr, Izráel Istene: Én olyan veszedelmet hozok Jeruzsálemre és Júdára, hogy belecsendül mind a két füle annak, aki csak hallja! 13 Jeruzsálemet is azzal a mérőzsinórral mérem, amellyel Samáriát, és azzal a mérőónnal, amellyel Aháb házát. Kitörlöm Jeruzsálemet, ahogy kitörlik a tálat: kitörlik, és aztán leborítják. 14 Eltaszítom örökségem maradékát. Ellenségei kezébe adom, minden ellenségének a prédája és martaléka lesz, 15 mivel azt tették, amit rossznak látok, és folyton bosszantottak attól a naptól fogva, hogy őseik kivonultak Egyiptomból, egészen mindmáig. 16 Manassé nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte Jeruzsálemet egyik végétől a másikig, azon a vétkén kívül, amellyel vétekbe vitte Júdát, olyat téve, amit rossznak lát az Úr. 17 Manassé egyéb dolgai, mindaz, amit véghezvitt, és vétkei, amelyeket elkövetett, meg vannak írva a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. 18 Azután Manassé pihenni tért őseihez, és eltemették palotája kertjében, az Uzzá-kertben. Utána a fia, Ámón lett a király. 19 Huszonkét éves volt Ámón, amikor uralkodni kezdett, és két évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Mesullemet volt, Hárúc leánya, Jotbából. 20 Azt tette, amit rossznak lát az Úr, ahogyan apja, Manassé is tette. 21 Mindenben azon az úton járt, amelyen járt az apja: tisztelte azokat a bálványokat, amelyeket apja tisztelt, és azokat imádta. 22 Elhagyta az Urat, ősei Istenét, és nem az Úr útján járt. 23 De összeesküdtek Ámón ellen udvari emberei, és megölték a királyt a palotájában. 24 Az ország népe azonban kiirtotta mindazokat, akik összeesküdtek Ámón király ellen. Azután a fiát, Jósiást tette királlyá az ország népe. 25 Ámón egyéb dolgai, amelyeket véghezvitt, meg vannak írva a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. 26 Az Uzzá-kertben levő sírba temették el. Utána a fia, Jósiás lett a király.
Bibliaolvasó kalauz – Márkus Mihály igemagyarázata
„Én olyan veszedelmet hozok Jeruzsálemre és Júdára, hogy belecsendül mind a két füle annak, aki csak hallja!” (12). Az apák hite nem garantálja a fiak hitét, és az apák gonoszságából nem feltétlen következik a fiak gonoszsága. Még a királyi családokban sem. Mind a négy változatra találunk példát: hívő apának hívő fia, hívő apának hitetlen fia, hitetlen apának hívő fia és hitetlen apának hitetlen fia. Jeruzsálem megmenekült az asszír ostrom idején, de szörnyű sorsra jutott a babiloni hadsereg ostroma alatt...
RÉ 432 MRÉ 273
„…egy a tizenkettő közül…” Márk 14,43–52
43 Még beszélt, amikor egyszer csak megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől, kardokkal és botokkal a kezükben. 44 Aki elárulta őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit megcsókolok, az lesz ő: fogjátok el, és vigyétek el biztos kísérettel! 45 Amikor odaért, azonnal hozzálépett, és így szólt: Mester! – és megcsókolta. 46 Azok pedig megragadták Jézust, és elfogták. 47 Valaki az ott állók közül kirántotta a kardját, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. 48 Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta nekik: Úgy vonultatok ki ellenem, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. 49 Veletek voltam mindennap a templomban, és tanítottam, és nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük. 50 Ekkor mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak. 51 De követte őt egy ifjú, aki csak egy inget viselt mezítelen testén; őt is megragadták, 52 de ő az ingét otthagyva mezítelenül elmenekült.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(43) „…egy a tizenkettő közül…” (Márk 14,43–52)
Júdás, egy a tizenkettő közül, megjelent a zsidó Nagytanács által kiküldött templomőrséggel együtt, hogy Jézust elfogják. Márk leírása éppen visszafogottságában döbbenetes, amely minden árulás és hűtlenség rettenete, de itt ez a rettenet rettenete: Jézus tanítványa nyíltan azok oldalára, sőt élére áll, akik Jézus ellen támadnak. Júdás konkrét feladata az volt, hogy megmutassa a helyszínt és félreérthetetlenül jelölje meg Jézust a „júdáscsókkal”. Ez a csók a rabbitanítványok tiszteletének és szeretetének kifejezése volt, mesterükkel kapcsolatban, ami most a képmutató árulás eszközévé lesz. Az árulásban éppen az lesz semmivé, ami az életet széppé, nemessé, értékessé, értelmessé, rendezetté teszi. Az árulásban minden, életet tartó értékpillér kihullik alólunk. A konkrét árulás tette mögött azonban rettenetes mélység tátongott; olyan mélység, amibe bele lehet veszni. Bármi történik, ments meg minket Urunk, minden hűtlenségtől; de ettől a hűtlenségtől különösképpen, amelyben Téged árulnánk el! (43–45)
Ez a rettenet akkor hasít belénk, amikor belegondolunk, hogy miként állunk ki ma Jézus Krisztus ügye mellett. Hirdetjük-e az evangéliumot, szóljuk-e Jézus Krisztus megváltó, egyetemes szeretetét, szelíd, de biztos zengésű trombitaként, mindenki előtt; ebből következően, a ránk bízott krisztusi szolgálatot végezzük? Mi mindent végez az egyház? Mi mindenben jelen vagyunk? Mi mindenhez hozzászólunk? De valójában kit, mit képviselünk; mit és miért mondunk; mit és miért teszünk? Ránk Jézus Krisztus, egész világnak szóló evangéliuma bízatott! Ezt az ügyet szolgáljuk, hűséggel? Milyen tanítványok vagyunk mi?
A jelenet éppen ezekre a kérdésekre válaszolva lesz beszédes, mert a Nagytanács azért küldi ki a templomőrséget, kardokkal és botokkal felfegyverezve, hogy az ellenállást leverje, és politikai lázadásként tüntesse fel Jézus ügyét. Jézus azonban ellenállás nélkül hagyja, hogy elfogják Őt: küldetéstudatának fensége, isteni hatalma átragyog a jeleneten (45–46). Márk leírásában a tanítványokról itt már nincs szó, ebben a jelenetben: ők eltűntek, elmenekültek, megijedtek, mind megbotránkoztak. Jézus teljesen egyedül maradt! Külön igehirdetést érdemlő epizód az az ismeretlen ifjú, aki ingét az őt megragadók kezében hagyva, mezítelen felsőtesttel fut el onnan (51–52). Az ellenállás nélkül magát megadó Jézust provokálják, hogy politikai lázadónak tüntessék fel Őt, afféle rómaiak ellen fellépő, lázadó vezérnek, „rablónak”. Jézus nem engedi, hogy ügyét politikai ügynek tüntessék fel. Jézus ezt visszautasítja, a provokációval együtt, miközben világos tanítására utal, amely az ember megváltásáról szóló, isteni hatalommal meghirdetett tanítás volt. Ő nemcsak tanította Isten megváltó szeretetét, hanem az Írások beteljesedése szerint elindul, hogy ezt a megváltó szeretetet nekünk ajándékozza… (48–49)