„Ezért lobbant fel lángoló haragom ez ellen a hely ellen, és nem alszik ki!” 2Kir 22
1 Nyolcéves volt Jósiás, amikor uralkodni kezdett, és harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Jedídá volt, Adájá leánya, Bockatból. 2 Azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Mindenben ősatyjának, Dávidnak az útján járt, és nem tért el arról sem jobbra, sem balra. 3 Jósiás király tizennyolcadik évében történt, hogy a király elküldte Sáfán kancellárt, aki Acaljá fia, Mesullám unokája volt, az Úr házába ezzel a megbízással: 4 Menj el Hilkijjá főpaphoz, hogy szedje össze az Úr házában összegyűlt pénzt, amelyet az ajtóőrök gyűjtöttek a néptől. 5 Adják oda azt a munkavezetőknek, akik az Úr házához vannak kirendelve, azok pedig adják tovább az Úr házában dolgozó munkásoknak, hogy javítsák ki a templom rongálódásait: 6 az ácsoknak, az építőmestereknek és a kőműveseknek, hogy vásároljanak faanyagot és faragott köveket a templom kijavításához. 7 De nem kell őket elszámoltatni azzal a pénzzel, amelyet rájuk bíztak, mert hűségesen fogják kezelni azt. 8 Egyszer csak így szólt Hilkijjá főpap Sáfán kancellárhoz: Ezt a törvénykönyvet találtam az Úr házában! És odaadta Hilkijjá a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el. 9 Ezután Sáfán kancellár bement a királyhoz, és jelentést tett a dologról a királynak. Ezt mondta: A te szolgáid összeszedték a templomban található pénzt, és odaadták a munkavezetőknek, akik az Úr házához vannak kirendelve. 10 Jelentette Sáfán kancellár a királynak azt is, hogy Hilkijjá főpap egy könyvet adott át neki, és felolvasott belőle Sáfán a királynak. 11 Amikor a király meghallotta a törvénykönyv igéit, megszaggatta a ruháját. 12 Majd ezt a parancsot adta a király Hilkijjá főpapnak, Ahíkámnak, Sáfán fiának, Akbórnak, Míkájá fiának meg Sáfán kancellárnak és Aszájának, a király udvari emberének: 13 Menjetek, kérdezzétek meg az Urat, hogy mit jelentenek ennek a megtalált könyvnek az igéi rám és az egész népre, Júdára nézve! Mert nagy haragra indulhatott ellenünk az Úr, mivel nem hallgattak elődeink ennek a könyvnek az igéire, és nem tették meg mindazt, ami a számunkra meg van írva. 14 Hilkijjá főpap, Ahíkám, Akbór, Sáfán és Aszájá tehát elment Hulda prófétanőhöz – aki Sallúmnak, Tikvá fiának, Harhasz unokájának, a ruhák őrzőjének volt a felesége, és Jeruzsálem új városrészében lakott –, és beszéltek vele. 15 Hulda így szólt hozzájuk: Ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Mondjátok meg annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket: 16 Ezt mondja az Úr: Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira, annak a könyvnek minden igéje szerint, amelyet Júda királya elolvasott. 17 Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával. Ezért lobbant fel lángoló haragom ez ellen a hely ellen, és nem alszik ki! 18 De mondjátok meg Júda királyának, aki azért küldött benneteket, hogy megkérdezzétek az Urat: Ezt mondja az Úr azokról az igékről, amelyeket hallottál: 19 Mivel megrendültél, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad a ruhádat és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak! – így szól az Úr. 20 Ezért gondoskodom róla, hogy őseid mellé temessenek, és békességgel kerülj a sírodba; neked nem kell meglátnod mindazt a veszedelmet, amelyet erre a helyre elhozok! És megvitték a választ a királynak.
Bibliaolvasó kalauz – Márkus Mihály igemagyarázata
„Ezért lobbant fel lángoló haragom ez ellen a hely ellen, és nem alszik ki!” (17). Hallhatjuk időnként még „bibliás” körökben is, hogy „ilyen büntető Istenből nem kérek!” Ha egy méter magasból leejtünk egy tojást a konyhakőre, a héja összetörik, a tojás szétfolyik. Szörnyű büntetés? Isten csapása? Nem, következmény. Ember, ha elhagytad Istent, nem a büntetés ér utol, hanem az a következmény, amelyre évszázadok, évezredek óta figyelmeztetett az Örökkévaló. Van bűnbocsánat? Igen, de az nem a bűnre adott felelet. A sorrend: bűn, bűnbánat, bűnbocsánatért esedezés – és akkor reménykedhetünk a bűnbocsánatban.
RÉ 153 MRÉ 155
„Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” Márk 14,53–65
53 Ekkor Jézust a főpaphoz vitték, és oda gyülekeztek a főpapok, a vének és az írástudók is mindannyian. 54 Péter távolról követte őt, egészen a főpap palotájának udvaráig, és ott ült a szolgákkal, és melegedett a tűznél. 55 A főpapok pedig az egész nagytanáccsal együtt bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák; de nem találtak. 56 Mert sokan tettek hamis tanúvallomást ellene, de a vallomások nem egyeztek. 57 Ekkor előálltak néhányan, és ezt a hamis vallomást tették ellene: 58 Mi hallottuk, hogy ezt mondta: Én lerombolom az emberkéz alkotta templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem emberkéz alkotott. 59 De vallomásuk így sem egyezett. 60 A főpap ekkor középre állt, és megkérdezte Jézustól: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? 61 Ő azonban hallgatott, és nem válaszolt semmit. Ismét megkérdezte őt a főpap: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? 62 Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. 63 A főpap megszaggatta a ruháját, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? 64 Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről? Azok pedig valamennyien kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra. 65 Akkor némelyek leköpték őt, majd arcát letakarva ököllel ütötték őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj! A szolgák is arcul verték őt.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(61) „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” (Márk 14,53–65)
Amikor Jézust a zsidó Nagytanács előtt vádolták, és bizonyítékot kerestek ellene, hogy kivégeztethessék, akkor bizonyítékot nem találtak, és a felbérelt hamis tanúk vallomásai nem egyeztek. Jézus pere rámutat arra, hogy más a jogszolgáltatás és más az igazságszolgáltatás; de ez a per rámutat arra is, hogy milyen gyarló minden emberi pereskedés, amelyek sok esetben, a törvényesség látszatát keltve, gyarló emberi érdekek küzdőterévé lesz. Az igazságra hivatkozva valójában a magunk igazát és a magunk érdekeinek érvényesítését akarjuk elérni. Gyarlóságunk megváltás után kiált.
A Nagytanács előtt áll az egyetlen igaz ember, aki ellenében sem bizonyítékot, sem hiteles tanukat nem tudnak felállítani, ezért a főpap, amikor középre állítva megkérdezte Jézust, a kialakult kellemetlen és tehetetlen helyzetben, hogy válaszol-e valamit az ellene felhozott vallomásokra, akkor Jézus hallgat és nem válaszol semmit. Az Ő isteni hatalma, mennyei tisztasága felül áll minden gyarló emberi pereskedésen. Ugyanakkor éppen azért áll a Nagytanács előtt, hogy megváltson bennünket gyarló, „tyúkperekkel” teli életünk nyomorúságából, ideértve minden súlyos esetet is, amelyek nem „tyúkperek”, de tele vannak ügyeskedéssel és rámutatnak az ember eleve romlott voltára. Jaj, nekünk, ha Jézus hallgat, nem szól, nem felel, ha magunkra hagy bennünket ebben az állapotunkban! (60–61)
Jézus azonban csak időlegesen hallgat, és nem hagy bennünket halálos állapotunkban. Éppen ez küldetésének lényege. Amikor a főpap a lényegre kérdez rá, személyének titkára: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia”, akkor Jézus már felel, mert a lényegi kérdést nem hagyja válasz nélkül. Kijelenti a Nagytanács előtt, hogy Ő az Isten Fia, a Megváltó, és kijelenti azt is, hogy nem tudják Őt legyőzni, mert halála és feltámadása után az Atya jobbjára ül, és onnan jön el majd magához venni Övéit (61–62). Hiszen Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18), és ez a hatalom Isten megváltó szeretetének hatalma.
A főpap megszaggatta ruháit és istenkáromlónak mondta ki Jézust, mint aki méltó a halálra, amely aztán a Nagytanács ítélete is lett. Áldott legyen az Isten, hogy mi, Isten Lelke által megláthattuk Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, aki halálán és feltámadásán keresztül a végső győzelmet ajándékozta nekünk. Ez a győzelem nem az emberi önzés győzelme, amellyel nyers erőt és ügyeskedést bevetve legyőzi a másikat. Ez a győzelem Isten megváltó szeretetének győzelme, amely hite által a miénk. Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, de bűnbánattal, az Úr előtt leborulva: Én Uram és én Istenem (János 20,28).