„Bárcsak rám hallgatna népem” Zsolt 81
1 A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Ászáfé. 2 Vigadjatok a mi erős Istenünk előtt, ujjongjatok Jákób Istene előtt! 3 Kezdjetek zsoltárba, szólaltassátok meg a dobot, a szép hangú citerát és a lantot! 4 Fújjátok meg a kürtöt újholdkor, holdtöltekor is, ünnepünk napján! 5 Mert Izráelnek szóló rendelkezés ez, Jákób Istenének törvénye. 6 Intelmül adta Józsefnek, amikor Egyiptom ellen vonult. Ismeretlen beszédet hallottam: 7 Levettem válláról a terhet, keze megszabadult a kosárhordástól. 8 Hozzám kiáltottál a nyomorúságban, és megmentettelek. Válaszoltam neked a felhőből mennydörgésben: próbára tettelek Meríbá vizeinél. (Szela.) 9 Hallgass meg, népem, hadd intselek! Bárcsak hallgatnál rám, Izráel! 10 Ne legyen más istened, idegen istent ne imádj! 11 Én, az Úr vagyok a te Istened, aki fölhoztalak téged Egyiptom földjéről. Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm! 12 De népem nem hallgatott szavamra, Izráel nem engedelmeskedett nekem. 13 Ezért hagytam, hogy szívük kemény maradjon, és kövessék a maguk tanácsát. 14 Bárcsak rám hallgatna népem, az én utaimon járna Izráel! 15 Hamar megaláznám ellenségeit, ellenfeleire emelném kezem. 16 Az Úr gyűlölői hízelegnének neki, az ő ideje pedig örökké tartana. 17 A búza legjavával etetném, kősziklából szedett mézzel tartanám jól.
Bibliaolvasó kalauz – Bödecs Pál igemagyarázata
„Bárcsak rám hallgatna népem” (14). Azért nem könnyű meghallani Isten szavát, mert az annyira más, mint amit várnánk (6). A hangos hálaének és imádság segít élesíteni a hallásunkat és a hitünket, hogy rá merjük bízni magunkat az ígéretre: „Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm!” (11).
RÉ 81 MRÉ 81
„…presbitereket kettős megbecsülésben kell részesíteni…” 1Timóteus 5,17–25
17 A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. 18 Mert azt mondja az Írás: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját”, és „Méltó a munkás a maga bérére”. 19 Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak „két vagy három tanú szavára”. 20 Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon. 21 Kérve kérlek Istenre, Krisztus Jézusra és a választott angyalokra, hogy tartsd meg ezeket előítélet nélkül, és semmit se tégy részrehajlásból. 22 A kézrátételt ne siesd el senkinél! Mások bűneiben ne légy részes! Tisztán őrizd meg önmagadat! 23 Ezután ne csak vizet igyál, hanem – gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel – élj egy kevés borral is. 24 Némely ember bűnei nyilvánvalók, és előtte mennek az ítéletre; mások bűnei viszont csak később derülnek ki. 25 Ugyanígy nyilvánvalók a jó cselekedetek is, és amelyek másfélék, azok sem rejthetők el.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(17) „…presbitereket kettős megbecsülésben kell részesíteni…” (1Timóteus 5,17–25)
A presbiteri tisztség itt átfogó értelemben az egyházi szolgálatban álló személyre vonatkozik, mint ahogy az angolszász reformátusság is csak egy egyházi hivatalt ismer, a presbiterséget, és munkájuk szerint különböztetnek meg igehirdetőket (prédikátorokat), tanítókat (professzorokat) kormányzókat, szeretetszolgákat (diakónusokat).
Ezen felül is bővítem a tisztség értelmét: mindazok presbiterek, akik saját hivatásukat az Isten dicsőségére, mások és az Isten országának építésére, szolgálatként végzik, miközben ezzel Isten megváltó szeretetét odaadó fáradtsággal hirdetik, tanítják (17). Ezekre is mind érvényes az, amit az apostol itt leír.
Mindenki, aki az Urat szolgálja, kettős megbecsülést érdemel.
Először is, aki fáradtsággal szolgál, azt anyagilag meg kell becsülni (18). Jézus is hangsúlyozta, hogy méltó a munkás a maga bérére (Máté 10,10; Lukács 10,7). Ennek ószövetségi megfelelője így hangzik: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!” (5Mózes 25,4) Aki nyomtat, mint egy „ökör”, azaz szánt, barázdát tör, gabonamagot csépel, vagyis erő felett dolgozik, azt az „állatot” gondozni kell, etetni és itatni (1Korinthus 9,9). Az első gyülekezetek számára hit- és presztízskérdés volt, hogy az Úr szolgáját ők tartsák el, méltóképpen (2Korinthus 11,7–8). Ezért például a korinthusiak sértésnek is vették, amikor Pál apostol – a feszültségek tisztázásáig – nem fogadott el tőlük semmit. Az apostol azonban elfogadta mindezt a filippi gyülekezettől. Az anyagi megbecsülés fontos ahhoz, hogy szolgálatunk élő és eleven lehessen. Hitben járva azonban fordítsuk meg a sorrendet: bizonyosak vagyunk abban, ahol hűséggel, odaadóan szolgálunk, ott adatik előbb-utóbb az anyagi megbecsülés is, a megelégedés és a hála mindenkori lelkületével együtt. Személyes bizonyságtételem: ezt én is mindenkor megtapasztaltam. Ha felelős vezetők vagyunk, becsüljük meg – anyagilag is – a munkatársainkat!
A megbecsülés másik oldala az, hogy aki szolgál, az ellen ne fogadjunk el vádat, csak ha az megalapozott (19). Annyi minden kering ma már mindenkiről. Bárki bárkiről bármit mondhat, és ma már olyan „anyagokat” lehet szerkeszteni, hogy akár azt is ránk lehet bizonyítani, amit soha nem követtünk el. Legyünk óvatosak. Sok manapság a felelőtlen, arctalan fecsegő, minden felületen. Tartózkodjunk ezektől! Nem mondunk rosszat a másikra, nem is sejtetünk, lebegtetünk kétes dolgokat – önös szándékkal –, különösképpen egymásra, azaz „a hit cselédeire” nem (Efezus 2,19), nem is adunk azonnal hitelt a rossznak, meg sem hallgatjuk, nem gerjesztjük az ilyeneket. Ez az Úr ügye szolgálatának alapja.
A megbecsüléshez azonban hozzátartozik – az Úrnak való szolgálat területén különösen – az intés, a fegyelem, a rend fenntartása. Ahol tetten érhető, látható, tapasztalható, kétség nélkül bizonyítható a vétek, a lazaság, az erkölcstelenség, a visszaélés, ott nem maradhat el a feddés, a következmények érvényesítése. Ez másokban is illő félelmet kelt, látva, hogy mit lehet és mit nem (20). A krisztusi szeretet és megbecsülés, csak építő intéssel együtt lehet áldássá. Sajnos éppen az egyházban érvényesül a fegyelem és a rend a legkevésbé – egy világi cég is következetesebb, bizonyos tekintetben –, mert helytelenül alkalmazzuk a krisztusi szeretetet. Nem vasszigor kell, hanem krisztusi szeretet, de a fentiek szerint. Magam is tapasztaltam, hogy az egyébként hűséges és szeretett munkatársaim határok nélkül élnének a „szabadsággal”, ha nem lenne külső fék. Az emberi gyarlóságnak szüksége van a törvényre, a hitben járó ember kegyelemből élve becsüli meg hálaadással a törvényt.